Az elmúlt napokban biztos vagyok többen is gyermekkel mentek a temetőbe. Hogy mi járhatott a gyermek fejében? Alighanem valami hasonló! :)

Az alábbi részlet Marcello D'Orta könyvéből érkezik. Ő az arzanói (Nápoly melletti) általános iskolai tanár, aki kiadta az elemisták házi feladatait. Magyarósi Gizella fordítása – olasz helyesírási hibákkal együtt  –, szerintem, zseniális!

,,Mikor a temetőbe mentünk, szomoru voltam.
Mielőtt elindultunk volna Poggiorealéba jókat nevettem, játszottam odahaza. De halottak napja volt, és apám azt monta, hogy most szomorunak kell lenni, mert halottak napja van, na legyen meg a kedve, elszomorodtam.
A temetőben mindenki meg van halva. Amere járunk, halottak. Minden utcát halottakról neveztek el vagy akiknek meg kel halni.
De a mi halottunkat nem találtuk. Ez egy olyan sír volt, amelyikre a papa már nem emlékezett már, hogy milyen sir volt.
bejártuk a temetőt keresztül kasul, de a sir nem került elő.
Nagyon szomjas voltam, de a papa azt monta hogy amig a halott elő nem kerül, addig fiam nem iszol.
mérgibe csunyán elkeritette agogy ott keveregtünk a napon, de a végin előkerült a sir. Egy kis sir volt, egy rahedli lépcsőn kellett lemenni, na végre. A nagymamám volt abban a sirban, meg is akartam siratni. De nem sikerült, mert én nem ismertem a nagymamát (a papa viszont igen).
a kijáratnál megmontam neki hogy én sose akarok meghalni, de ő erre azt monta hogy elöbbutóbb mindenkinek megkel halni.
már csak eggyet akarok mondani: mielött én meghalok, elöbb még a Giovanni jön, elöbb neki kell meghalni!"