Az élet számtalan pillanatában javasolt levenni egy könyvet: Marcello D'Orta Nápoly-melléki tanár kisdiákjainak szerzeményét. Szóval jöjjön ezúttal ismét az: Én reméljük meguszom, egyik házi feladata. Lássuk, hogy mit írtak házi feladatukban a nápolyi gyermekek a 80as évek elején a droghelyzetről, szomszédokról, helyzetükről. 

A kábítószer jelenség (szólt a cím)

Én még csak tíz éves vagyok, de már négy öt éve ismerem a kábítószer jelenséget. Már amikor ovodába jártam, megmondta édesanyám, hogy senkitől se fogadjak el kábítószeres cukorkát, még ha a tanítónéni vagy igyenesen az igazgató kinálja is se. De egyszer a tanítónéni megkinált eggyel, nekem meg kiment a fejemből, hogy drogos és megettem de jól voltam

A kábítószer méreg, mindenkit megöl, az öregeket is, de főleg a fiatalokat. Ez egy nagyon édes dolog, mind a cukor, de nem egészen. Először tök feldobódsz tőle, aztán megbambulsz. Szemed előtt lepkék, szinek, szivárványok jelennek meg és elakarsz repülni. Aztán kész vége, és nem látsz mást csak Arzanót

Egy gram drog tiz milióba kerül, de a kábszeresek mind szegények, ezér lopnak, törnek, zuznak, fölforgatják a butorokat hátha az apjuk pénzt dugott mögéjük, minden hozzáragad a kezükhöz, és megölik az apjukat meg az anyjukat.

Én ismerek egy drogost, de nem mondhatom meg a nevét, Giovanni is ismeri, mongya meg ő ha akarja. Ez a drogos otlakik velünk szemközt és amikor reggel lejön még eggyáltalán nem drogos, normálisan néz és köszön is nekem. De este aztán elmegy a sportpája mellé drogozni, oda ahol kiment a lámpa. Ott beadja magának a Quagliarellóval meg a Masonéval együtt, és amikor hazafelé jön, ugy jár, mindegy Zombi.

Én sajnálom a drogosokat, de félek tőlük. De egyszer volt nállam ötszáz líra a zsebembe, és odadoptam egy drogosnak, aki alutt a földdön, aztán elfutottam. Én a drogosoknak néha szokok adni pénzt, de a cigányoknak nem. A cigányoktól még annál is jobban félek!