,,…Szent Máté elhívatása hátteréül a saját pincém szolgált. A jelenet a pénzváltók házában játszódik le, a baloldalt ülő Mátéként magát a bíborost festettem le, a segédeiként pedig jómagamat, Leonello Spadát, Fabrizio Crescenzit és Antoniót. Jobb felől a sötétben megjelenik Krisztus és Szent Péter, hogy elhívják a szentet Isten szolgálatába. Minden munkám közül ez a festmény töltött el a legmélyebb gyönyörűséggel.

Mert itt ebben a sötét pincében, ahová csupán a lépcső tetejéről hatolt be némi világosság, Krisztus alakjával, aki parancsra emelt kezével sürget és áldást oszt, Szent Péterrel, aki jóformán csak árnyékként vezeti Urát, és Szent Mátéval és szolgáival, akik pompás öltözékükkel tárják föl földi gazdagságukat – pontosan véghez vittem azt, amit akartam: bemutatom a világot teljes ifjonti pompájában és Krisztust isteni mivoltában és amint e kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik.

Egyik este felkértem a bíborost, jöjjön le a pincémbe, és üljön modellt Szent János alakjához. Megmagyaráztam neki, hogy szükségem van rá, nem tudok festeni, csak ha előttem a modell.

- Lefesthetsz engem itt is – mondta – nem kell azért lemennem a förtelmes pincédbe.

- A helyszín mégis a pince – magyaráztam türelmesen –, a megvilágítása nem olyan, mint e fogadóteremé. Nemcsak eminenciádat kell lefestenem, hanem a levegőt is, amely körülveszi.

Mondott még jó néhány kifogást, fölajánlotta, hogy leküldi egyik papját, aki távoli rokona, és némiképp hasonlít rá, aztán értésemre adta, hogy nyilván elment az eszem, ha nem találok nála jobb modellt Szent Márk alakjához.

- Valószínűleg aztán arra kérsz – folytatta –, hogy vessem le a taláromat, és öltsem magamra azokat a különös ruhadarabokat, amelyekben a fiúk díszlenek a festményeden.

- Eszembe nem jut – feleltem –, hiszen csakis főpapi díszben látom jól eminenciádat. Úgy festem le ahogy van, csupán az arcát, azután – folytattam alig hallható hangon – szükségem lesz majd eminenciádra Krisztus ábrázolásához.

Először meghökkent, aztán fölcsillant a szeme örömében, aztán zavartan, elképedve nézett rám.

- Erre teljességgel méltatlan vagyok – mondta.

- Engedje meg eminenciád, hogy legalább ezt én bíráljam el – válaszoltam.

Este hét óra tájban érkezett, és éjfélkor még javában festettem, Krisztus képmása számára teljesen mozdulatlanul állt három óra hosszat, aztán talán húsz percig pihent, mielőtt leült az asztalhoz, hogy lefesthessem mint Szent Mátét, Fabrizio Crescenzi és a szép Antonio között. Az utóbbi kettő portréját még csak fölvázoltam, hogy később dolgozzam ki. Vázlatnak nevezem, holott mások ezeket kész festménynek mondanák, hisz ecsetem megörökített mindent, ami lényeges.

A bíboros igen barátságos volt, különösen Leonello Spadát tüntette ki, kérdezősködve, miket fest, aminek örültem. Vízzel hígított bort ivott, de a testtartásán nem változtatott. Giorgio, aki némi ügyességre tett szert mint lantjátékos, zenével szórakoztatta. Így múlt el az éjszaka. hajnali három óra felé kezdett bólogatni, feje – ezüst szakállas, csodás feje – előrebukott, majd egy rántással ismét fölegyenesedett.

- Meddig tart még, Michelangelo? – panaszkodott, de szemernyi bosszúság sem volt a hangjában.

- Már csak néhány percig, illustrissimo.

.- Fogd rövidre azokat a perceket, fiam – kérte, és további percekig tartotta még magát.

Csakhamar kezdett lassan előredőlni, míg végül az asztalra hanyatlott a feje. Mélyen aludt már, Lefektettük az ágyra, és noha Giorgio harsányan muzsikált, nem ébredt fel tőle.

Kioltottuk a lámpásokat, az ágynál őrködtem fölötte, és mire kivilágosodott, elaludtam mellette.

Így festettem meg Szent Máté elhívatását. A későbbi évek során a bíboros gyakran a szememre vetette, amiért ébren tartottam azon a hosszú éjszakán. Olykor, ha egyedül vagyunk, így szólított: ,,hálótársam, Michelangelo”. És néha elment teljesen egyedül a franciák Szent Lajos-templomába, tűnődve álldogált a festmény előtt, amelyen ő volt mindkettő: Szent Máté és Jézus Krisztus.”