A könyvek olvasásához hasonlítható öröm az a sok-sok különös, furcsa, érdekes, rendhagyó életrajz megízlelése, felületes megismerése, amelyek egyre csak jönnek szembe.

Legutóbb a Stradivariról szóló könyv szerzője, Szántó György alakja tűnt fel körvonalaival. Olaszórán merült fel a hangszerek hangszerének, a Stradivarinak a neve. Én pedig elgondolkodtam, hogy vajon született-e könyv magyarul erről a csodahangszerről, történetéről, erről az italikumról. Gondoltam, ha igen, akkor előbb megnézem ki írta azt a könyvet, miért is hiteles vagy hiteltelen, de legalábbis gyanús emberem. Így jöhettem rá, hogy ha nem találkozom ezzel a névvel, ezzel az életúttal, akkor kevesebb maradok.

Szántő György a Lugoson (Erdély) kezdett iskola után építésznek készül, de az első világháború áthúzza számításait, a fronton homloksérülést szenved, ami után jobb szemére megvakul. A festészet irányába mozdul, majd Bécsbe megy orvosi kezelésre, de rövid időn belül elveszíti bal szemének is a világát, így nem tudja folytatni kolozsvári díszlettervezői munkáját. És különös módon innen indult el Szántó György (1893, Vágújhely-1961, Budapest) élete. 1921ben összeköti életét Brandeis Adéllal, aki haláláig segítőkeze lesz életében, munkájában.

Szántó sok-sok regényt írt, azonban irodalmi tevékenységének lenyomata az Erdélyi Helikonhoz való tartozása,és nyilván 1959es József Attila-díja úgyszintén. Azonban tudvalevő, hogy budapesti otthonuk irodalmi szalonként is élt sokak számára.

Gyermekként, vagyis nagyon rég talán olvastam Esze Tamás talpasai című regényét, talán hallottam A földgömbről. Most olvasom, hogy A fekete éveim vakságának történetéről szól. Belátható időn belül elkezdem a Stradivarit, akkor majd visszatérek erre a különös sorsú szerzőre.

Szántó életútja annyira meglepett, hogy nem tudtam nem megírni a 90 százalékban wikipédia-anyagból álló posztot.