Egy fantasztikus életút nagyon szép könyve.

Jane Goodall az a fantasztikus ember, aki belső Afrikában, ember számára a lehető legközelebbről kutatta a csimpánzok életét,majd ott Gombéban (Tanzánia) kutatóállomást alakított ki, ahol ma is tudósok, illetve diákok kutatják a csimpánzok életét. Az hogy olvasóként részesei lehetünk azoknak a pillanatoknak, amikor ez a kapcsolatfelvétel megtörtént, az valami egészen fantasztikus.

,,S ami ezután történt, az most majdnem negyven év elmúltával is élénken él az emlékezetemben. Szürkeszakállú Dávid nekivágott egy ismerős ösvénynek, én pedig követtem őt. Amikor viszont letért erről a jól látható útról, és az aljnövényzet sűrűjén vágott keresztül egy közeli patak mentén, biztos voltam benne, hogy elveszítem szem elől, olyan reménytelenül belegabalyodtam az indákba. De amikor kiértem a vízhez, ott találtam őt, a parton ült, mintha csak rám várt volna. Belenéztem egymástól távol ülő fénylő nagy szemeibe, amikben szinte ott tükröződött egész jelleme, derűs magatartása és vele született méltósága. A főemlősök nagy többsége fenyegetésként fogja fel, ha bárki a szemükbe néz, a csimpánzok azonban kivételek ez alól. Dávidtól megtanultam, hogy nem bánja, ha a szemébe nézek akkor, ha nem vagyok arrogáns és követelőző. Néha ő maga is visszanézett rám, mint tette azon a bizonyos délutánon is. Olyan nyitott volt a tekintete, hogy úgy éreztem, ha elég gyakorlatom lenne az effélében, a gondolataiba is beleláthatnék. Mit meg nem adnék azóta, hogy akár egyetlen rövid pillanatra is, de egy csimpánz szemével láthassam a világot! Egy perc felérne egy élet kutatómunkájával. Hiszen mi mindannyian emberi mivoltunkhoz vagyunk kötve, s a világra való rálátásunk is csak emberi határok között mozog. S gyakran még az is nehezünkre esik, hogy más kultúrájú, vagy másik nemhez tartozó emberek nézőpontjából lássuk a világot. Amint Dávid és én ott ültünk egymással szemben hirtelen rátévedt tekintetem egy érett piros gyümölcsre. Előttem hevert a földön. Fölemeltem, tenyeremre tettem és Dávid felé nyújtottam. Ő rám nézett és felém nyúlt, hogy elvegye. Aztán elengedte a gyümölcsöt, és a kezemet fogta meg finoman…”

Több fejezet is foglalkozik a megfigyelésekkel,a tapasztalásokkal – tudományosokkal és személyesekkel (nem diplomásként, édesanyjával érkezett először a csimpánzok megfigyelésére) –, de a könyv alapvetően Jane Goodall (1934. április 3., London) életét tárja elénk; az utolsó fejezetek pedig terveit,dédelgetett álmait a zöld mozgalom jegyében.

Ugyanakkor a könyv egy felnőttként immár nem templomba járó, azonban nagyon is keresztény ember hitvallása. Egy olyan emberé, aki számtalanszor fejezte ki bizonytalanságát, kétségeit Isten létét illetően. Ezeket a kétségeket a könyvben nyíltan kibeszélte, s meg is válaszolta. A gyermekként megélt világháború, majd a világégés utáni Németország helyszíni látványa, a belső-afrikai pokoli élethelyzetek, háborúskodások, a gombei túszszedés (kutatóállomásuk diákját rabolták el) alaposan próbára tették hitét. Akárcsak második férjének elvesztése, a hónapokon át tartó leépülés közös megélése, melynek egy egész fejezetet szánt a tudós.

A könyvnek plusz értéket ad a nagyszerű fekete-fehér képanyag.

Jane Goodall: Amíg élek, remélek (kérdezte, segítette a könyv megírását: Phillip Berman), fordította: Esztergályos Krisztina, Athenaeum 2000 Kiadó, 1999.

Kinek? Afrika-rajongónak, kereszténynek, állatosoknak.

Azért nem véletlen, ha az ember pont ennek a könyvnek elolvasása után kezdi el dédelgetett tervét: egy könyves blog írását.

Fontos könyvnek gondolom Oksanenét, mert úgy beszél a történelemről, hogy lelki  tényezőket is felvet, feltár. Kitapinthatóvá, emberivé alakítja a történelemnek azokat a folyamatait, amelyek a kelet-közép-európai feje fölött, fejében átzúgtak, veszettül alakítva sorsokat.

A Tisztogatás esetében a helyszín Észtország – ami szerencsés, ugyebár,mert sokan vagyunk, akik érdeklődünk a baltiak iránt, aztán mégsem szedjük össze magunkat, hogy igazán többet tudjunk róluk. Érinti a könyv a 20-as, 30-as éveket, de igazából a 40-es évek és a ’90 utáni esztendők a tárgy. Általában nem győznekmeg azok a  történetek, amelyekben oda-vissza ugrálnak időben és térben, de itt lenyűgözött, már-már megnyugtatott. És megijeszett.

Kegyetlen, kíméletlen felismerni hasonlóságokat egy nő sorsában a világháború utáni Észtországban és egy rendszerváltás utáni nő, észt nő sorsában. Mindkét esetben az erőszak – kell-e mondani – orosz irányból érkezik. Elsősorban.

A könyv konkrét eseményeiről csak annyit, hogy a második szál Vlagyivosztokból indul és Németországból érkezik vissza Észtországba, haza. És most kapcsolok, hogy a könyv tulajdonképpen egy családtörténet, amely természetesen észt fölről indul, majd a család egyik része a lehető legtávolabbi szovjet városba számüzettetik (világháború után). Onnan pedig a nyugati álom ígérete Németországba utaztatja egyik hősünket (90-es évek), aki aztán Észtországba kerül vissza és sorsa szerencsés véget ér.

A könyvben nincsenek szuperhősök (naná, hogy nincsenek!), sőt hősök sincsenek, csak emberek; legfeljebb kitartóbbak, de több a megalkuvó, a megalázott, nyomorgó és nyomorogtató, a gazember – gyenge és erős gazember –, az áldozat, a besúgó. A végén pedig kiderül, hogy mindenki besúgott volt. Igen, a besúgó is!

Az otthon érzése, annak érzete, csak az ami biztató: csak az ad reményt.

Oksanen a könyv végén maga meséli el, hogy célja volt könyvvel: a történelem feljegyzése, és a nőket érő erőszak országoktól való függetlensége, továbbá azt is, hogy a könyv témáját adó alaptörténetet Észtországban élt édesanyjától hallotta (aki a ’70-es években emigrált Szovjetunióból,írja a wikipédia).

Sofi Oksanen (1977, Finnország, Jyvaskyla): Tisztogatás.

A Scolar a kiadó, Pap Éva a fordító, a könyv ára eredetileg 3450 forint volt. Hajrá moly,hajrá antikváriumok!

Minősítésem: nagyon-nagyon jó könyv,  olvasok még Oksanent!