Világbajnokság van, szentgyörgyi gyermekkori barátommal négyévente kötelességtudattal ülünk le, hogy haladjunk a focival. Este volt, nyolc előtt, arra gondoltam mi történt ma, kicsit szomorú felütéssel kérdeztem: Hallottad, hogy meghalt Kányádi?

Kányádi Sándor otthonában, az index fényképén

Néztünk magunk elé egy keveset, aztán egyszerre ugrott be egy majdnem negyvenéves emlék. Lemezhallgatás, bakelit, serceg a tű és valaki magyarul beszél, inkább mesél, szaval az erdélyi, a szentgyörgyi tízemeletesben: „zöld a szárnya, kék a lába, aj, be gyöngyen jár”. Olyan ízzel, élvezettel mondta, amelyet bármikor fel tudtam és fel tudok idézni, pedig legalább harminc éve nem hallottam. Okos, érzékeny, szépen határozott hang volt.

Aztán jött a rongyosra hallgatott Kaláka-kazetta. Az iskola, a jó tanárok, de talán még előbb a környezet jóemberei  mellett, ez a kazetta olyat adott ott, ami kitart azóta is. Zsuzsi lányunk is ebből az anyagból hallja, tanulja mondókái, versecskéi nagy részét. Hogy az éppen Weöres, Móricz, Zelk Zoltán vagy Kányádi, arra tényleg nem kell figyelni. Jó kezekben voltunk, vagyunk, míg őket hallgatjuk, ismerjük, mondjuk, énekeljük.

Múltak az évek, felcseperedtünk, megnőttünk térfogatunkban – ki itt, ki ott – és nem minden nap versekkel telt el. Táncházban találkoztam egyszer vele, úgy tíz méterről láttam, egy teremnyi húsz-harmincéves karéjában láttam ezt a szép öreget, aki nem sajnálta az időt, jól állt neki, mert friss maradt, és mert fiatalokkal volt, mert verseit nem szavalták, hanem énekelték, hogy még nagyobb legyen az öröm.

És akkor váratlanul ismét összefutottunk. Egy ’48-as könyvet fordítottam, életem legszebb munkáját csináltam, mikor otthon járva azt tapasztaltam, hogy bármerre is fordultam meg, egy verset mindenki fúj, különösképp pedig egy sort: „Ott veszett el Gál Sándornak száznál is több katonája”. A Nyergestető című költemény az. A kökösi hídon és a Nyergestető olyan emléket állít… Bár minden történelmi eseményünknek hasonló emléke lenne!

Pesten feltűnt néha ő, néha verse, egy gyönyörű könyv, gyönyörű rajzokkal, mit kolozsvári unokatesťvéremtől kaptam ajándékba: a címe Volt egyszer egy kis zsidó, benne gyönyörű versekkel az erdélyi zsidóságtól. Hallgattuk a Vörös villamost gyermekekkel, szüleinkkel és értettük az életet. Mert ő tudott foglalkozni finnugrokkal is, erdélyi magyarokkal is, anyaországgal is, történelemmel, jelennel.

Kányádi minden itthonié lehet, csak olvasni kell, dúdolni és érezni egy kicsit. Vagy hallgatni.

Ilyen volt Kányádi. Itt Magyarországon itthon, ott Erdélyben és bárhol otthon.