Lányommal Makón jártunk és bementtünk a 2019ben átadott Makovecu által megálmodott József Attila-könyvtárba.

Csodás, mesés!!!!

Ezekben a hónapokban különösen gyakran hallottunk, olvastunk az orosz hatalmasok öngyilkosságáról, félelemmel teli életéről. Erről többször beugrott Churchill második világháborúról írt könyve, ahol az angol miniszterelnök elmeséli, hogy milyen reflexeik voltak a Londonba látogató szovjet vendégeknek_

,,Molotov személyes biztonsága érdekében rendkívüli óvintézkedéseket tettek. Rendőrisztjei alaposan átkutatták a szobáját és gyakorlott szemmel vizsgáltak végig minden szekrényt és bútordarabot, továbbá a falakat és a padlót- Az ügyre különleges figyelmet fordítottak: végigtapogatták a matracokat, hátha pokolgép van bennük, az ágynemút pedig úgy hajtogatták össze, hogy az ágy közepén nyíljon és lakója bármikor kiugorhasson az ágyból anélkül, hogy belegabalyodna a takaróba- Éjszakára a köntöse és az irattáskája mellé revolvert helyeztek. A veszedelmekre sosem árt óvintézkedésekkel felkészülni, kivált háború idején, de azért nem árt mérlegelni, hogy mennyire valóságos a veszély. A legegyszerűbb próba az ha az ember felteszi magának a kérdést, vajon fűződik-e a másik félnek valamilyen érdeke ahhoz, hogy megölje. Én például, Moszkvában járván, fenntartás nélkül rábíztam magam az oroszok vendégszeretetére.”

Pár sorral korábban: ,,Amikor a chequersi személyzetnek sikerült bejutnia a szobákba, hogy megágyazzon, megrökönyödve tapasztalták, hogy pisztoly van a párnák alatt. A küldöttség három legfontosabb tagját nemcsak külön rendőrtisztek kísérték el útjukra, hanem a ruhatáruk gondozásával és szobájuk rendben tartásával megbízott két asszony is.. Amíg a szovjet küld9ttek Londonban tartózkodtak, az asszonyok állandóan szemmel tartották gazdáik szobáját, s étkezi is csak külön-külön mentek le a földszintre.”

Így éltek és élnek sokan a Vezető árnyékában.

Két-három hete történt, hogy anyukámmal taxiba ültünk.

Még nem helyezkedtünk el az autóban, mikor a tíz másodperccel előtte udvariasan ránk mosolyodó taxis az autóból kihajolva máris üvöltött: TANULJ MEG VEZETNI, BAZD MEG, MIELŐTT AUTÓBA ÜLSZ! Tanulj meg vezetni, bazd meg! Magyarázatul annyi szolgál, hogy mögöttünk egy hatalmas T-betűs autó éppen nehézkesen próbált megfordulni a keskeny angyalföldi utcában. Szerencsétlen tanulóvezető nem tudott reagálni, annyira bajlódott a kormányával. Mielőtt alibit gyűjtenénk a taxisunknak: ütközés veszélye fel sem merült.

Ott az autóban tétován mosolyogva elgondolkodtam, hol hallottam, láttam ezt a stílust. Aztán beugrott: igen, a Mucsi Zoli volt az! A Tóth Jani! Igen, egészen egyértelműen ő volt az!

Lehetne  ennyi is ez a bejegyzés.

De egy kicsit tovább gondoltam. Villamoson, buszon, vonaton van lehetőség hosszabban elmélkedni, mert bizony a jelenet többször beugrott utána. Olasztanárként ott van Benigni a fejemben, mennyire megjelenik személyében a folyton poénkodó, gyakran harsány átlag olasz figurája. Aztán a nápolyi Massimo Troisi, aki a maga léhaságával ugyanazt hozza, de jobban megjelenik a dél-olaszok ráérőssége, filozofálgatásra való hajlamuk. Mister Bean álarca mögött pedig alighanem felismerhető az angol. Talán nem véletlen, hogy egy másik Mister, Mister Twelvetrees, a jó öreg James műviségében sok angol érzi úgy, hogy van valami belőle.

Szóval, szerintem nem véletlen Mucsi Zoltán sikere. Nagyon magunkra ismerünk benne. Ott az utcai környezetünk (és nem hiszem, hogy csak az utolsó évtizedünkről lenne szó). Ott a taxis ezer káromkodása, a magyar szájakon meccsek előtt, közben és után kizúduló mocskos beszéd, az őszintétlen mosoly, a lesajnálás, az orvos, aki kipöccint minket a folyosóra, a melós magába küldött patronja, a mások teljesítményének a folytonos fikázása.

Ugyanakkor tudjuk a Mucsi Zoliról, hogy kishitű és szeretetre éhes!

Szóval, ha találkozunk vele élőben, a fészbukon - ne szóljunk be rögtön neki!

Inkább hagyjuk, hátha megunja! És azért is, mert ha visszaszólunk nyilvánosan, akkor soha nem lesz vége.

Ne mucsisodjunk tovább!

Mucsiképző: https://www.youtube.com/watch?v=EQJDBc7th5o

A Szabad Föld fényképe:

Gyuláról hazafelé megálltunk Békéscsabán szétnézni. Nézelődés közepette a bicajos, sétálós, árnyékos úton feltűnt a lefényképezett tábla!

Ami azért volt számomra érdekesebb az átlagosnál, mert két-három nappal előtte pontosan Tevan Andor egyik könyvét forgattam, olvasgattam. A könyv évezredes útja, elképesztő szenvedély és tudás van fölhalmozva, elénk átadva abban a könyvben. Olasz tanárként csak az olasz fejezetbe mélyedtem el alaposan és adatok egész tengerében lehet lubickolni. De hasonló gazdasággal lehet a magyarországi, a németországi, angliai születő könyvvilágot is megismerni.

És hogy miért lett sárga a könyv borítója? Talán, mert az 1910es években indult egy komoly sorozat. Ezen belül jelent meg Kosztolányitól A szegény kisgyermek panaszai kötet, illetve a Heltai.féle Ezópusz.

1944ben abbamarad a csodás, szeretett széria. A családból többen Auschwitzban halnak meg (amúgy kilencen voltak testvérek). Őt internálják, Bécsben dolgoztatták, a városban, ahol pár évtizeddel korábban a nyomdász szakmát tanulta,

A háború után még néhány év szép munka a könyvekkel, azután jön az államosítás. 1949ben maga ajánlja fel a nyomdát az államnak, ahol egy ideig még dolgozhat, de aztán menesztik.

Anyagot keresve tudom meg, hogy az ide fényképezett könyv kiadását már nem éri meg. 1955 október 5én meghalt,

Ez az a könyv, amelyikhez a leghűségesebb vagyok! Legalább 15-16 éve van meg. Hibátlan állapotú pedig 1-2 havonta leveszem minimum 10-20 percekre - máskor 1-2 órára -, ráadásul már a második gyermekkéz lapozgatja, ízlelgeti.

A könyv szerkesztését művészettörténeszek vállalták magukra, akik egy szerzőtől legfeljebb három képet válogattak be. Magyar és angol szöveg kíséri a képeket, mutatja be a szerzőket.

Amikor vásároltam, akkor is sok pénzbe került - 10 ezer fölött, emlékeim szerint (számozott példány, nem találtam az árát két-három perc kereséssel) -, de erre valók a születésnapok.

Köszönöm szüleim! Köszönöm Mednyánszky, Farkas István, Barabás Miklós, Deák-Ébner Lajos, Lotz Károly, Glatz Oszkár, Réti István,...!

Fontos könyvem a Rab Ráby, mert gyakran úgy érzem, hogy valamilyen mindenkori magyar valóságba visz. És nem azért, mert egy szokásos Jókai-szárnyalás nagyot teremt.

Adott egy tisztaságra, haladásra, szépre-jóra áhítozó és azért tevő ember, ő lenne Ráby - még támogatója is van (itt: II. József) -, de a nemes urak és szolgáik (legyen az csapos vagy a jog ura) keresztbe tesznek, keresztbe fekszenek., ellehetetlenítik. Befeketítik, elrejtik, elhallgattatják. Börtönben végzi.

Végül örül(ünk), hogy megmenekül!

Nem állítanám, hogy emlékszem a történetre, mégis sok-sok részlet, leírás megmaradt. De leginkább az maradt meg, amilyen bátorsággal ír Jókai. Az az oldottság, fesztelenség, a fantázia számomra elbűvölő (ez tetszik Tersánszkyban, Moldovában,... is).

Rám rendkívül hatott az, ahogy leírta Torockót (ahová végre tavaly a legjobb társaságban jutottam el), ahogy Rómában kalandozott, ahogy az unitáriusokról írt. Bizony nagyon tud hatni rám és sokakra, ha az író ismerős tájakon, világban él és száguldozik, vitézkedik.

Így, hogy felidéztem magamnak a könyvet, tudom, hogy hamarosan újabb Jókait kell olvasnom!

Muszáj, ahhoz, hogy szépen éljünk!:)

Hogy milyen ország jött létre Sztálin keze alatt? Hogy hogyan bánt el ellenfeleivel és mindenkivel, aki beteg gondolataiban ellene fordulhatott - tartozzon az bármelyik nemzethez vagy valláshoz -, azt meg lehet tudni ebből a könyvből.

A szerző, Alekszandr Szolzsenyicin, aki rabként tökéletesen megismerte a Gulághoz tartozó börtönvilágot nem egyszerűen megdöbbenteni akart könyvével (1973ban jelent meg), hanem dokumentálni, szépirodalmi stílusban (is) ábrázolni és tudatni mindenkivel mi történt a Szovjetunióban. A Pokol volt. És erről tudnunk kell!

Emberek milliói szenvedtek a Gulág táborokban (Szibériában és Szovjetunió európai részén szintén). sokan meghaltak, mások embertelen körülmények között raboskodtak gyakran 10-20 éveket, néha többet.

Szolzsenyicin, aki Nobel-díjas író (amúgy matematikát tanított) volt 20 évet élt az Egyesült Államokban, majd 1994ben hazatért és 2008ban Moszkvában halt meg.

Gulág és Pokol egy és ugyanaz!