Az biztos, hogy ha skandináv gyermekkönyvet fognak ajánlani, akkor majd rögtön felkapom a fejem, felidézem Tatuékat, Annamariékat, Finduszékat elkezdek mosolyogni és izgalommal lapozok bele!

Ha nem ismertétek, meg kell ismerni! Jók, nagyon jók! Nem! Szenzációsak!

A fordítások is élvezetesek!

Egy példa! Ma kimentem a konyhába, félbeszakítva Pettson és Findusz történetét, majd azon vettem észre magam, hogy elsősorban a történet kedvéért megyek vissza.

Így történt! :)

 Tatu és Patu-könyvek, szerző: Aino Havukainen, Sami Toivnen, Cerkabella Könyvkiadó.

 Apa-könyvek, szerző: Markus Majaluoma, Koinónia.

Findusz-könyvek, szerző: Sven Nordqvist, General Press Kiadó.

Tegnap meghalt Asterix és társainak egyik kitalálója (halála nincs összefüggésben a koronavírussal), Albert Uderzo. Pár éve fordítottam egy hosszabbacska beszélgetést tőle. Íme!

,,Albert - született majdnem Alberto - Uderzo, ezekben a (hó)napokban jelentette be, hogy felhagy a rajzolással. Idén először jelenik meg Asterix a két eredeti szerző (Uderzo, Goscinny, utóbbi '77-ben meghalt) nélkül, tehát innentől másé a szőke bajszos gall mini. Egyrészt kicsit ennek, másrészt kicsit a bolognai könyvünnep kapcsán kérdezte őt az Esti Kurír (Corriere della Sera).

Az interjúban az elején rögtön tisztázta, hogy félig olasznak, félig franciának tartja magát. Sok-sok érdekességre derül fény a beszélgetésben: hogy színvakként (daltonico, mondja az olasz) a zöld és a piros megkülönböztethetetlen számára, hogy az SPQR olasz fordítása: sono pazzi questi romani (bolondok ezek a rómaiak) az olasz fordító ötlete volt. Elmondja, hogy a kiadó arra kérte őket annak idején (1959-ben vagyunk), mint szerzőpárost (Uderzo-Goscinny), hogy találjanak egy echte francia figurát, egy újonnan induló képregény hősének (olaszul képregény egyenlő fumetto, vagyis kis füst, vagyis ahová bekerül a szöveg). Mindez azért tartotta fontosnak a kiadó, hogy legyenek megkülönböztethetőek a kor amerikai és … belga hőseitől. Igen, mert Disney-ék mellett a belga Tintin, a híres Hergé Tintinje volt az igazán menő.

A terv tehát az volt, hogy francia legyen a fő-fő figura, a főhős. Goscinnyi arra kérte Uderzót, hogy sorolja csak végig a francia történelem nagy-nagy alakjait, majd megállapították, hogy a gallokról még nem született képregény – utólag kiderült, hogy ez nem volt igaz. ,,Legyen nagy, szőke és magas!” Erre Goscinny úgy reagált: ,,Ne! Legyen kicsike, csúnyácska, nem túl okos – így vegyük célba a franciák gyengeségeit: legyen nagyképű, ingerlékeny, kész a vitatkozásra.” Így született meg a ravasztekintetű Asterix (a cikk mondja, nem én!), akinek bajsza nagyobb, mint ő maga. Mindenesetre odakerült mellé Obelix, az óriás is. Idefix, a kiskutya születésének körülményei is kiderülnek: egyszeri alak lett volna, de a közönség unszolására, már-már zsarolására maradt. Rengeteg levelet kaptak, hogy tartsák meg; nevét közönségszavazaton kapta.

Fergeteges sikere lett a képregénynek, így Uderzo úr felhagyott az autószereléssel. Korábban sem csak autószerelésből élt Uderzo, sőt inkább újságoknál kereste a kenyerét: az egyik lap, a France Dimanche, ha nem voltak fényképek, akkor illusztrációkat rajzoltatott a napi történésekhez. Így volt ez akkor! Asterix kitalálója megosztja azokat a történeteket is, mely szerint gyakran rajzolta az olasz kerékpáros menőket: Coppit, Bartalit, illetve külön is emlékszik arra, amikor az olasz csapat elhagyta a Tour de France-t, mert a hegyekben a népek kifütyülték őket. Ilyenkor megint olaszabbnak érezte magát.

Így történt, hogy egy elvándorolt olasz megrajzolta a franciák büszkeségét, a fél világ képregényét – a Corriere cikke szerint 107 nyelvre fordították le, 350 millió példányt adtak el.

A végére egy régi idők története az Uderzo-szülőkről: ,,Édesanyám, Iria La Spezia-i volt, ő is mint minden speziai a katonaságnál dolgozott. Édesapám tüzérségi lovas volt, megsérült, s La Speziában lábadozott. Egy nap látott egy katonát, aki nem tudott meglovagolni egy lovat, mivel az megbokrosodott. Ő előállt, felszállt és a vágtató lóval együtt eltűnt a közeli hegyek felé. Kicsivel később visszajött, a ló be volt törve. Édesanyám szerelmes lett.” 1922-ben Franciországba költöztek.

1927-ben pedig, immár francia földön, megszületett Albert(o) Uderzo."

(olaszforum.blog.hu)

Az elmúlt napokban biztos vagyok többen is gyermekkel mentek a temetőbe. Hogy mi járhatott a gyermek fejében? Alighanem valami hasonló! :)

Az alábbi részlet Marcello D'Orta könyvéből érkezik. Ő az arzanói (Nápoly melletti) általános iskolai tanár, aki kiadta az elemisták házi feladatait. Magyarósi Gizella fordítása – olasz helyesírási hibákkal együtt  –, szerintem, zseniális!

,,Mikor a temetőbe mentünk, szomoru voltam.
Mielőtt elindultunk volna Poggiorealéba jókat nevettem, játszottam odahaza. De halottak napja volt, és apám azt monta, hogy most szomorunak kell lenni, mert halottak napja van, na legyen meg a kedve, elszomorodtam.
A temetőben mindenki meg van halva. Amere járunk, halottak. Minden utcát halottakról neveztek el vagy akiknek meg kel halni.
De a mi halottunkat nem találtuk. Ez egy olyan sír volt, amelyikre a papa már nem emlékezett már, hogy milyen sir volt.
bejártuk a temetőt keresztül kasul, de a sir nem került elő.
Nagyon szomjas voltam, de a papa azt monta hogy amig a halott elő nem kerül, addig fiam nem iszol.
mérgibe csunyán elkeritette agogy ott keveregtünk a napon, de a végin előkerült a sir. Egy kis sir volt, egy rahedli lépcsőn kellett lemenni, na végre. A nagymamám volt abban a sirban, meg is akartam siratni. De nem sikerült, mert én nem ismertem a nagymamát (a papa viszont igen).
a kijáratnál megmontam neki hogy én sose akarok meghalni, de ő erre azt monta hogy elöbbutóbb mindenkinek megkel halni.
már csak eggyet akarok mondani: mielött én meghalok, elöbb még a Giovanni jön, elöbb neki kell meghalni!"

A szóban forgó könyv életem egyik legkedvesebb könyve (Nem túlzok!). Szerzője, egy kissrác, nem azért írta, hogy könyv legyen belőle, hanem egészen egyszerűen azért, mert úgy érezte azokban a fontos napokban, 1956 októberében és novemberében, neki naplót kell vezetnie.

Aztán folytatta egészen 1957 tavaszáig. És szerencse – áldás inkább –, hogy sok-sok újságkivágással, budapesti térképekkel és rajzokkal díszítette írásait. Izgalmas, gyönyörű, magával ragadó minden alkalommal, mikor kinyitom. Még izgalmasabb, mikor eszembe jut, hogy a Napló egy aprócska lépésnyire volt az elkallódástól, hiszen Molnos Péter, művészettörténész az Ecseri úti piacon talált rá.

Gyönyörűség gyermekkel olvasni a könyvet, ezzel a könyvvel pedig könnyű feladat is, annak eleven színei miatt.

A Naplót Kieselbach Tamás adta ki, a tulajdonos pedig Molnos Péter. Ők találták ki a fakszimile változatot, ők jártak utána az eredeti szerző (Kovács János) kilétének.

Köszönöm nekik ezt a gyönyörű munkát!

A fészbukon egy programot javasoltak, én pedig szerencsémre megnéztem annak tartalmát.

Szentendrén felidézik azt a 1959-es budapesti francia könyvkiállítást, ahol a kéthetes nyitvatartási idő végére eltünedezett a könyvek nagy része. :)Ellopták őket. Ellopták, mert akiknek szükségük lett volna az ilyen könyvekre az ország elzártsága miatt nem juthattak hozzá a megfelelő könyvekhez, a tudáshoz.

Gondolom a holnapi megnyitón (Szentendre, Szentendrei Képtár, Fő tér 2-5, 18 óra) nem csak erről lesz szó, hiszen ez a könyvlopás nem akármilyen lehetőséget nyújt arra, hogy felidézzék azokat a sötét-sötét, az 56-os forradalom utáni éveket.

Az esemény ismertetőjében említik, hogy akkor az amerikai hatalom a vasfüggönynek erre az oldalára ,,dobott át” könyveket. Mi (az olvasunk blog szerkesztősége) pedig tudjuk, hogy Európa más országaiból is érkeztek könyvek, sőt a vasfüggöny innenső oldalán is gondoltak – többek között a könyvek kapcsán – egymásra az emberek, például az anyaországiak az erdélyiekre.

Köszönjük ezt is, azt is, így utólag is!

A megnyitóról, a szentendrei kiállításról bővebben egy vonallal lejjebb!

Charlie Chaplin – Életem című könyvében – nagyszerűen mesélve emlékszik remek történetekre. Az Aranyláz, A kölyök, A diktátor és számtalan más filmremek alkotója és színésze (1889-1977) itt arra emlékszik vissza, amikor Carusóval (1879-1921) találkozott.

…

Aznap délután a Metropolitan Opera környékén csavarogtam, és beleütköztem Maurice Guestbe, David Belasco vejébe. Maurice-t még Los Angelesből ismertem. Jegyüzérként kezdte, az első New York-i tartózkodásom idején ugyancsak virágzó foglalkozás volt. Maurice színházi vállalkozóként szédületes karriert futott be… Szlávos, sápadt arcával, hosszúkás szemével, vastag ajkú szájával úgy festett, mint egy rosszabb kiadású Oscar Wilde. Indulatosan beszélt, az ember valósággal érezte, hogy le akarja terrorizálni.

- Hol a pokolban mászkáltál mostanáig? – és mielőtt válaszolhattam volna: - A francba is, miért nem hívtál fel eddig?
Mondtam neki, hogy éppen sétálgatok.

- Mi a fene! Miért sétálsz te egyedül? Hová mész?
- Sehova – válaszoltam alázatosan. – Egy csepp friss levegőt szippantanék.
- Gyere! – mondta, arrafelé fordított, amerre ő ment, és úgy belém karolt, hogy hiába is próbálkoztam volna a szökéssel. – Bemutatlak a jobb embereknek, akikkel össze kell járnod!
- Hova megyünk? – kérdeztem félénken.
- Bemutatlak a barátomnak, Carusónak – hangzott a válasz. Hiába tiltakoztam.
- A Carmen-t adják ma Carusóval és Geraldine Farrarral.
- De én...

- Krisztus szerelmére, be ne gyulladj! Caruso remek fickó, egyszerű és emberi, mint te. Odalesz, ha megismerhet, majd lerajzol, meg minden.
…

A függöny lement, és Guest végighurcolt a székek között a színpad mögé vezető oldalsó bejárathoz. Bebugyolált cipőben emberek tologatták a díszleteket; folyton útban voltam. Minden, mint egy zavaros álomban. A zűrzavar fölé magas, karcsú, ünnepélyes és szigorú, hegyes szakállú férfiú tornyosodott, aki olyan szemmel méregetett a magasból, mint egy véreb.

- Hogy van az én kitűnő Signor Gatti-Casazza barátom?- kérdezte Maurice Guest, kezét nyújtva. Gatti-Casazza megrázta, lekicsinylő kézmozdulatot tett és morgott valamit. Guest hozzám fordult.

- Igazad van, nem a Carmen megy, hanem a Rigoletto. Geraldine Farrar az utolsó pillanatban telefonált, megfázott. Ez Charlie Chaplin – folytatta Guest. – Körbeviszem itt, és megismertetném Carusóval, talán jobb kedvre hangolja. - Jöjjön velünk. – De Gatti-Casazza csak rázta a fejét gyászosan.
- Hol az öltözője?
Ösztönöm azt súgta, ne bolygassuk most Carusót, meg is mondtam ezt Guestnek.

Ne butáskodj – válaszolta.
A folyosón eltapogatóztunk Caruso öltözőjéig.

- Ide figyelj – szólalt meg Guest –, engem már várnak, már rohannom is kell.

- Csak nem mész el? – kérdeztem gyorsan.
- Minden rendben lesz!
Még  mielőtt válaszolhattam volna, már el is tűnt, és otthagyott a vaksötétben. Az ügyelő gyufát gyújtott. – Itt is vagyunk – mondta és halkan kopogtatott az ajtón. Bentről robbanásszerű olasz szózuhatag harsant.

Az én barátom olaszul válaszolt, és a mondókája végén Charlie Chaplint említette. Újabb robbanás dörrent az öltözőből.

- Hallgasson ide – suttogtam –, majd máskor.
- Nem, nem – tiltakozott az ügyelő; megbízták valamivel, hát a végére akart járni. Az ajtó résnyire kinyílt, és az öltöztető kikémlelt a sötétbe. Az én barátom sértett hangon magyarázta, hogy ki is vagyok.
- Ó – mondta az öltöztető. és újra becsukta az ajtót, de kisvártatva ismét kinyitotta:
- Tessék befáradni!
Ez a kis győzelem lelkesedést öntött barátomba. Beléptünk. Caruso háttal felénk ült az öltözőasztalnál, és a bajuszát nyírta.

- Ó, signor – szólt vidáman a barátom. – Nagyon nagy örömömre szolgál, hogy bemutathatom önnek a film Carusóját, Mr. Charlie Chaplint.
Caruso bólintott egyet a tükörbe, és tovább nyirbálta a bajuszát.

Később feltápászkodott, övét csatolta, és közben végigmért:

- Nagy sikere van, mi? Rengeteg pénzt keres.
- Igen – mosolyogtam.
- Maga nagyon boldog ember lehet.
- Igen, valóban – pillantottam az ügyelőre.
- Nahát – mondta Caruso vidáman, jelezve, hogy ideje elköszönni.
Felálltam, és Carusóra mosolyogtam.

- Nem szeretném elmulasztani a torreádor jelenetet.
- Az a Carmen, ez pedig a Rigoletto – közölte, és megrázta a kezemet.
- Ja, persze, hogyne, hogyne! Haha!

Charlie Chaplin: Életem, Európa Könyvkiadó, 2008, 189-191 oldal.

Az olvasunk blogon szeretnék egy állandó rovatot. Meg fogok kérdezni sok-sok embert, hogy melyik az a pár sor, amelyiket leggyakrabban felidéz egy könyvből. Vagy, amelyikre legszívesebben emlékszik vissza. Esetleg, amelyiken a legtöbbet röhögött.

Persze, hogy Moldova Ferencvárosi koktéljában vannak a legemlékezetesebb sorok, de az utóbbi időkben, mégis A Könyvtolvaj egy-két bekezdése ugrik be folyton.

,,1936 volt. Az olimpia. Hitler olimpiája.
Jesse Owens a 4x100 méteres váltó utolsó futójaként beérkezett a célba és megnyerte negyedik aranyérmét…

Az egész család a nappaliban volt, amikor ő kilopózott a konyhába. Kivett egy faszenet a kályhából, és jól megmarkolta kis kezével. – Akkor hát most – mosolygott. Készen állt.

Szépen, vastagon bedörzsölte magát a szénnel, míg teljesen fekete nem lett. Még a haja is kapott belőle.

Majdhogynem tébolyodott mosollyal nézte a tükörképét az ablakban, és csak úgy rövidnadrágban és trikóban csendben ellopta a bátyja biciklijét, aztán tekerni kezdett az utcában a Hubert-pálya felé. Az egyik zsebébe eltett még néhány széndarabot, ha egy része lekopna róla. …

A rozsdás bicikli a Hubert-pálya kerítésénél állt meg, és Rudy átmászott rajta. Leugrott a másik oldalon, és vézna lábaival futni kezdett a százméteres síkfutás startvonalához. Suta mozdulatokkal, lelkesen bemelegített. Kis mélyedéseket vájt a földbe a starthoz.

Várva a megfelelő pillanatot, először csak járkált körbe, gyűjtötte a kellő koncentrációt a sötét ég alatt, miközben a hold és a csillagok figyelmesen nézték.

Owens remekül néz ki – kezdte kommentálni a versenyt. – Ez lehet a legnagyobb diadala mind közül.

Kezet fogott a többi odaképzelt atlétával, és sok szerencsét kívánt nekik, pedig tudta… Nincs esélyük.

A startbíró intett nekik, hogy menjenek előrébb. A Hubert-pálya megtelt nézőkkel, körös-körül óriási tömeg. Mindannyian ugyanazt kiáltozták: Rudy Steiner nevét – akit most Jesse Owensnek hívtak. Minden elcsendesedett.
Csupasz lába megfeszült a talajon, érezte a földet a lábujjai közt. …

Még azt is érezte, ahogy a célszalag elszakad a mellén, amikor elsőként berobbant a célba. Ő a leggyorsabb ember a föld kerekén.

Csak a tiszteletkör alatt kezdődtek a bajok. A tömegben ott állt az apja, épp a célvonalnál, mint valami mumus. …

Was ist los? – mondta a fiának, amikor az ott állt előtte tetőtől talpig faszénben. …

Markus Zusak: A könyvtolvaj, Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2010., 63. oldal 

A minap halt meg Luciano De Crescenzo, Nápoly szerelmese! Rengeteg írását, novelláját végtelenül élveztem, sok barátommal megosztottam, tanítványaimmal fordítottuk. Remélem, ezzel a fordítással egy keveset át tudok adni abból az örömből, mellyel Nápoly és De Crescenzo szolgál nekünk.

A Nápolyból elszármazott milánói mérnök elmondja echte nápolyi barátjának, hogy náluk a multinál hogyan szokás kávézni. Nápolyi barátunk nem tudja türköztetni magát és kendőzetlenül, megfelelően indulatosan elmondja véleményét:

,,De ki túloz! Tisztelt mérnök úr, Önnek kötelessége tiltakozni és el kell magyaráznia feletteseinek, hogy mikor egy kereszténynek az a vágya, hogy kávézzon, akkor az nem azért van, mert kávézni akar, hanem, mert szükségét érzi annak, hogy ismét kapcsolatba lépjen az emberiséggel. És ezért félbe kell szakítani a munkáját, melyet éppen végzett. Meg kell hívja egy vagy több kollégáját kávézni, hogy együtt elsétáljanak a napsütésben a kedvenc kávézóba, ott meg kell nyerni egy kis viadalt, melynek témája, hogy ki fizeti a fentebb említett kávékat. Bókolni kell a kasszás hölgynek, sport témájú kérdéseket kell megvitatni a baristával. Mindezt úgy kell csinálni, hogy közben utalás se essen arra, hogy milyen kávét szeretne, merthogy egy valamirevaló baristának ismernie kell a betérők ízlését. Mindez rítus, vallás, és ezt Ön nem tudja helyettesíteni egy géppel, mely az egyik oldalán elnyel száz lírát, másik oldalán pedig kicsorgat egy színtelen-szagtalan folyadékot. Képzelje el csak azt, ha most Vatikán a templomba menetel helyett minden hivatalba egy automatát vinne? A hívő odamegy, letérdel, bedob száz lírát és meggyón egy magnónak, majd feláll, letérdel a másik oldalon, bedob egy másik százlírást és egy gépi kéz beteszi szájába az ostyát; mindezt azután, hogy egy beépített zenegépen kiválasztott egy gregoriánt vagy Schubert Ave Mariáját.

Igaza van a professzornak, mondja Salvatore. A kávéiváshoz meg kell adni a tiszteletet, alázat kell hozzá. Emlékszem, mikor egyszer a baristám Materdeiben (Nápoly egyik kerülete, mbemba), azért szólt rám hangosabban, mert míg a kávét ittam a Sport Sud-ot olvastam. Azt mondta: Mi van, szórakozol, így nem lehet odafigyelni!”

(Luciano De Crescenzo, Così parlò Bellavista)

Egy korábbi fordításom tőle a vonal alatt.