Pestiként, ha kihagyod, magaddal szúrsz ki. Jön az esős időszak, kicsit tétova vagy, mit is lehet tenni, gyermekkel, pároddal vagy nélküle? El kell menni a Gát utca 3. alá, a Ferencvárosba.

Fel tudod idézni az iskolai emlékeket, leporolod tudásodat, gyermekkori emlékeidbe ismét beleszagolsz, új tudást szerzel, ismét együttérzel Attilánkkal, beszélgetsz egy jót, minderre egészen biztosan jó, ez a remekül felszerelt földszinti szoba. Színes, egyszerű, vagyis letisztult, modern eszközökkel felszerelt hely. Gyermekeknek puzzle, hanganyag, dalok költőkkel, színészekkel. Felnőttnek élmény!

Zseniális, mestermunka!

Hogy szeptember 30. a fordítók napja, arról sejtésem sem volt! Hogy miért lett a fordítók napja, arról sem!

De ha már belefutottam ebbe az információba, akkor valamicskét kezdeni is kellene vele. Melyik fordítás tetszett leginkább a legutóbb? A két Lotti! Emlékszem, ahogy lányommal nekiálltunk (6-8 hete) és minden egyes szó, annyira a helyén volt, minden egyes kifejezés, fordulat annyira lehengerlő volt, hogy csak néztem magam elé. Zsuzsi meg folyton csak vihogott Varázs!

Varázs, mert – az első közös olvasás után rögtön néztem is a fordítót –: Török Sándor (és fordítótársa Tóth Eszter) láthatólag nem igyekezett azon, hogy elképzelt gyermekagynak fordítson, ehelyett hihetetlenül választékosan, gazdagon, élvezetesen, gyakran szellemesen írt, fordított. Együtt örültünk a szövegnek! És a könyv egyszer szép, máskor tényleg jópofa rajzainak.

Egy nagyon szép, különös, különösen szép hangulatú könyvet olvastam tőle, A hazug katonát, a háborúutánról, a háború utáni élniakarásról, ösztönökről, sorsokról.

Szóval: HAJRÁ FORDÍTÓK! HAJRÁ TÖRÖK SÁNDOR!

Erich Kästner, A két Lotti, Móra Ferenc könyvkiadó, 1993, fordította Tóth Eszter és Török Sándor, 150 ft.

Mióta Jeruzsálemben voltam, visszavágyom. Egyelőre maradnak a könyvek. Nem történetek sokasága, nem nagy mesélők történetei, nem varázslat ez a könyv, hanem az iszonyú kemény valóság. Az a valóság, amelyik a 1948ban volt Jeruzsálemben. Világháború és Holokauszt után, egy eleinte gyenge lábakon álló ország, körben arab ellenségekkel.

És ebbe a valóságba belecsöppen egy svéd gróf, akinek, mint ENSZ-közvetítő, -küldött az lenne a feladata, hogy békét köttessen, majd békét teremtsen. Ez a könyv nem regény, nem mese, hanem a történelem egy igazán izgalmas, szívszorító, fájdalmas, keserű, egyszerre felemelő részét bemutató remek ír

Kati Marton, a könyv írója, Richard Holbrooke (amerikai csúcsdiplomata, meghalt 2010ben) feleségeként mindent megmozgatott, hogy feltárjon igazán apró részleteket is. Feltárta részletesen és bemutatta az 1948 környékén működő izraeli titkos és nem titkos szervezeteket, alaposan bemutatja a főszereplők (Folke Bernadotte gróf, Jichak Samir későbbi miniszterelnök) életútját. Ami számomra még érdekesebb volt a tények ismertetése mellett, az említettek, illetve szervezeteik hátterét. És igen, a lehetséges lelki hátterét is. Hogy lesz a svéd királyi egyik család tagja, aki főleg zsidó életeket mentett, áldozat 1948ban áldozat Izraelben. Hogy lesz egy terrorista csapatot vezénylő emberből miniszterelnök.

Samir (2012ben halt meg) által közelbe kerül Izrael állam közelmúltja is, a svéd gróf által az ENSZ korai történelme is, az Izraelt körülvevő arab államok akkori helyzete, vezetőik személye. Ugyanakkor, csak úgy járulékosan, a Maszadáról is sikerült újat megtudnom. De a második világháború alig ismert történeteiről, fura-fura figuráiról (Himmler fizikoterapeutája, masszőre bizonyos Felix Kersten) is mesélt Marton.

Egy nagyszerű könyv egy teljesen lehetetlen küldetésről és felfoghatatlan életutakról.

Évekkel ezelőtt nagyon súlyos betegséggel kínlódtam. Sok év kemoterápia, utána pedig izgatott várakozás után meggyógyultam. Kezelőorvosom az elején azt mondta, hogy majdani sikerünk érdekében, ami legfontosabb, az a pontos diagnózis.

Ez akkor jutott eszembe, mikor befejeztem David Attenborough legújabb könyvének, Egy élet a bolygónkon, olvasását.

David Attenborough rendelkezik azzal a tudással, amelyikkel Földünk ügyében diagnózist állíthat fel. Nos, ő leírta ezt!

Érdemes elolvasni. Hát nem! El kell olvasni!

Nem feltétlen a gyermekeknek, hanem a felnőtteknek, de mindenekelőtt közvéleményt alakítóknak, döntéshozóknak.

Egy nagyon jól megírt könyv, az én figyelmem legalábbis végig feszülten ott volt a mondandón. Közérthető, nem tudományoskodó, mondandóját tekintve tiszta vonalvezetésű. Amúgy esztétikailag is, az olvashatóság szempontjából is nagyszerű, letisztult kötet.

Minden fejezet három adattal kezd (a Föld népessége, a légkör szén-dioxid-tartalma, érintetlen területek aránya), hogy érezzük az idő gyorsulását, a teendők szükségszerűségét (1937: 2,3 milliárd, 280 milliomodrész, 66%, 2020: 7,8 milliárd, 415 miliomodrész, 35%).

Csernobil, pontosabban Pripjaty. város képével kezdi és fejezi be a könyvet, mondandóját. Szimbólumként használja a jelenre vonatkoztatva: ,,Elégedetten élünk a katasztrófa árnyékában. A bajt éppen azok a dolgok okozzák, amelyek ezt a kényelmes életet lehetővé teszik. Természetes környezetünk egyre rosszabb állapotban van. A bizonyítékok bőségesek. A baj az én életem idején következett be. Szemtanúja voltam. A romlás a pusztulásunkat is jelentheti. De van idő, hogy leállítsuk a reaktort.”

De Attenborough nem siránkozik, nem csak feltárja a zöld, az óceánok és a magunk környezetének tönkretételét, hanem is el is mondja, hogy lehetne esély a gyógyulásra.

Egy kép engem különösen megragadt: ,,A geológia régi gyakorlata, hogy korszakokra tagolja a földtörténetet, és mindegyiket valamely jellegzetességéről nevezi el. Az egyes rétegekhez tartozó kőzetek jól felismerhetőek például valamely faj fosszíliáinak eltűnéséről és mások megjelenéséről.

A ma létrejövő kőzetek kétségkívül nagyon is jól felismerhetők lesznek. Nemcsak arról, hogy kevesebb faj maradványait tartalmazzák, mint az alattuk elhelyezkedő rétegek, de arról is, hogy egészen újfajta, korábban sosem látott elemeket is tartalmaznak: műanyagdarabkákat, nukleáris tevékenységünkre utaló plutóniumot és a világ minden táján a háziasított tyúk csontjait.”

Attenborough nem naiv ember, tudja mennyi rövidtávú, kicsinyes érdek és sok pénz fűződik a jelen állapot fenntartásához. Vázolja ezeket, vázolja a mikénteket is. Példákat mutat arra, amikor az emberek, az országok összefogtak.

A diagnózist el kell fogadni, aztán lépni kell!

Meghatódtam, mikor egy olasz nagyvállalkozó, lányainak adott esküvői ajándékáról olvastam.

Brunello Cucinelli 1000-1000 könyvet nyújtott át lányainak a nagy napon. Ki ez a nagyvállalkozó? Neve nekem nem mondott sokat, de ha valaki utánanéz kiderül, hogy ez az úr a kasmírból készülő kötöttáruk fejedelme.

Erről is híres, de arról is, hogy munkatársainak ugyancsak rendszeresen ajándékoz könyveket, illetve egy általa írt könyvből kiindulva tudhatjuk, hogy egyfajta humanista kapitalizmust álmodott meg. Itt beszélt a profittal való bánásmód mikéntjéről, a munka tiszteletéről és arról, hogy termelni csak úgy érdemes, ha az nincs kárral senkire és semmire.

Az umbriai Cuccinelli elmondja, hogy nem rajong a regényekért, viszont a filozófusok, nagy gondolkodók, fejedelmek könyvei jelentik számára a legtöbbet. Hogy a lányainak miket ajándékozott azt, sajnos egészen pontosan nem fejtik ki, azonban Cuccinelli annyit megjegyzett, hogy számára is kedves, fontos válogatott könyvek vannak a kiskönyvtár kötetei között.

Arról beszámol a cikk, hogy a minap (2019 februári az írás) egy tehetős kínai ember volt a vendége, aki kíváncsi volt életére, munkájára. A találkozásuk után abban maradtak, hogy fiatal ázsiai barátja létrehozza Kína legnagyobb magánkönyvtárát.

Hajrá! Hajrá! Hajrá!

Megmondom én őszintén, ma tudtam meg, hogy tegnap volt a könyv napja. Többek között, mert Shakespeare és Cervantes április 23án halt meg. Janikovszky Éva viszont április 23án született.

HAJRÁ KÖNYVEK! HAJRÁ KÖNYVORSZÁG! :)

A világ közepe állítom, pedig pár napja még nem is tudtam róla! Ott van Bretagne-ban, Bécherel a neve és egy olyan városka, ahol sok-sok könyvesbolt lakik, aránytalanul több, mint ahány ember bécherelinek vallhatja magát.

Mintegy hétszáz-nyolcszáz ember lakik ebben a középkori városban, mégis tizenhárom könyvesbolt van a kis ékszerdobozban. Mindegyikük más-más témájú könyveket gyűjtött be. Van ki a gyermekkönyveket teszi a polcra, mások a gyarmatok történetét, irodalmát. Máshol a pszichológiával, pszichéjükkel barátkozók kereshetnek olvasnivalót. De például az orosz irodalom is otthon van Bécherelben. Egy másik könyves a régiségekkel, megint másik a ritkaságokkal gyönyörködtet.

Ez a könyvmennyország úgy alakult ki, hogy miután a textilipar Franciaországban is elszenderült, a bretagne-i, illetve úgy általában az észak-franciaországi könyvesek, hogy segítsenek elvándoroltak az amúgy gyönyörű településre és az út mentén – a helyi nevezetességnek számít várba tartó út menetén –, kitették portékájukat és a siker egyértelművé tette, hogy nagyban (en gros, ugyebár, vagyis nagyban) is tervezhetnek. Életet leheltek a kisvárosba. 1989 volt ez! (ott is akkor volt a rendszerváltás)

És most Bécherel él! A könyvüzletek működnek, ezen kívül van havonta könyvvásár – minden hónap első vasárnapján (januárban, februárban nincs!) –, főleg ilyenkor koncertek, vetítések vonzzák a népet, találkoznak az olvasók íróikkal és az írók olvasóikkal. Minden nyáron van Könyvek Éjszakája.

És élnek a kávézók, látogatják a várat, az éttermekben fogy a finomság. Aki nem autóval érkezik az biciklivel, de helyben akár lóra is szállhat.

Az egyik cikk, amelyikből ezt a bejegyzést írtam említi, hogy Wales és Belgium is rejteget egy hasonló típusú városkát (Hay-on-Wye és Redu az említettek).

HAJRÁ JÓ KÖNYV! HAJRÁ OLVASÓK!

Még többet vártam, de így is sokat kaptam!

Egy-két könyvismertetőt elolvasva úgy éreztem, hogy nem csak érdekes gondolatmeneteket, fantáziát, tudást olvashatok a könyvben, hanem festészetről is többet tudok majd. Festészetről kevesebbet tudtam meg, de minden más megvolt!

Az alapötlet az, hogy az író – a kanadai Timothy Brook – ránéz Vermeer néhány képére, azok tárgyaira és általuk kapuk nyílnak a korabeli világra, de a legteljesebb világra. A prémsapka kapcsán, annak az anyagának beszerzésének ürügyén eljutunk az akkor még indiánok lakta Kanadába, Amerikába, a Nagy Tavak tájára, a hollandokkal a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC, Vereenigde Oostindische Compagnie) kapcsán pedig Kínába, pontosabban Távol-Keletre, annak világába. Oda, ahol a kínaiakon, japánokon túl hollandok, portugálok, spanyolok, angolok kereskedtek, üzleteltek, nyerészkedtek. Néha csak próbálkoztak! Csak próbálkoztak néha, mert a kínaiak, japánok is meglépték a magukét.

És volt szó Kínában gyökeret vert és elüldözött jezsuitákról is, így olaszokról, spanyolokról is. Kis kapuk nyíltak tágra a sinológus és történész által természetesen Hollandiára és hollandokra is, Annak spanyolok és franciák elleni háborúira. Illetve Delftre, ahol az említett VOC egyik székhelye és Vermeer szülőháza volt. Delftből indult a könyv és odaért vissza beutazva a félvilágot – Madagaszkárt is érintve – vagy tán annál is többet.

A végén a nagy összegzésben, szerintem, szerzőnk – talán, mintegy megfelelési kényszerből a korszellemnek – felvetette a világ aktuális problémáival való szembesülést is. Én úgy éreztem, hogy ezek a gondolatok nem igazán illeszkednek a könyvbe.

Vermeer kalapja egy elképesztő tudású ember izgalmas könyve, amelyik színes képet nyújt a hatszázas évekről.

Timothy Brook: Vermeer kalapja, Európa könyvkiadó, 2009, fordította: Jutai Péter, 2500 forint
 

Egyszer meg kellene írni azt a nagy szökést. Mondják, nem is igaz, legenda csak. De Kassa tele van titkokkal és a Molnár utcában megvan még a ház, a Maléter-palota, ami előtt egy este talán tényleg megállt Márai és ölbe kapta az erkélyről leereszkedő Lolát. A szülők tiltották őket egymástól; egy zsidó lány meg egy katolikus fiú - még mit nem! Aztán később mégis ez a kapcsolat mentette meg a lány családját a legrosszabbtól.