Ma reggel, egy római kórházban meghalt Andrea Camilleri. Egy-két hónapja feküdt kórházban. Magyarországon is, mint Olaszországban elsősorban a népszerű Montalbano felügyelő (filmsorozat) figurájának szülőatyjaként ismerjük, de ismert lehetne számtalan regénye – több, mint százat írt − miatt is.

Első regényét 1978-ban adták ki, korábban drámaírással, rendezéssel foglalkozott – sokat dolgozott a rai-nak, vagyis az állami tévének. Regényeinek jellemző vonása a szülőföldjével (Agrigento környéke, bővebben Szicília) való törődés, de nem pátosszal vagy idealizálással tette ezt, hanem könnyedséggel, szellemességgel, állandó derűvel.

Rendkívül foglalkoztatta a közélet, gyakran állást foglalt közéleti vitákban. Korábban kiállít a kommunista múltú Mattarella, köztársasági elnök mellett, illetve az elmúlt években többször elmondta véleményét a bevándorlással kapcsolatosan is, valamennyi alkalommal a segítségnyújtás szükségességét hangsúlyozva.

Jómagam három-négy regényét olvasva, azt tudom mondani, hogy a könyveiből áradó életöröm miatt mindenképp jó sok-sok Camillerit olvasni. Megértésük nem a legkönnyebb, főleg miután sokszor használja a szicíliaiak nyelvét, kifejezéseit, fordulatait. Általuk könnyű jól megismerni, tényleg emberközelből Olaszországot, elsősorban Szicíliát, a Novecentót (a XX. századot).

Aki jól beszél olaszul, annak javaslom eredeti regényeit, aki tanul vagy csak tanulgat, azoknak ott a Magyarországon Klett kiadó által terjesztett könnyített nyelvű sorozat.

Camilleri 1925. szeptember 6-án született. Sokat olvasva sorait, szeressük őt továbbra is!

,,Hagyományos szokás szerint a sikeresen végzett építészhallgatók közvetlenül a szigorlat után, jórészt az állam költségén, két-három hetes közös tanulmányútra mentek tanári vezetéssel a külföldnek valamelyik építésztörténetileg jellemző vidékére. Abban az esztendőben Közép-Itáliába. Emlékeztemben máig hűségesen őrzöm Assisi, Perugia, Orvieto csudálatos itáliai középkorát, apró hegyi városkák hangulatos romantikáját, de mindenekfelett Róma kétezer esztendőt átfogó és összefoglaló, mindent lenyűgöző, semmi mással össze nem hasonlítható nagyszerűségét.
Először életemben akkor állottam szemtől szemben az ember teremtő, építőkultúrájának akkora tömegű élő valóságával, amit eddig csupán könyvek, képek és emberi beszéd halvány visszhangjából ösmertem. És ennek az élő valóságnak minden eddiginél mérhetetlenül nagyobb hatása egész emberi mindenségemet alapjában felkavarta, megfélemlítette és halálosan megfárasztotta.
Igen sok, igen súlyos és igen hatalmas volt, ami akkor megrohant, reám zuhant előkészületlenül, egyszerre, s félelmes nyomása alól riadtan, megalázkodva s összeszorított foggal menekültem – megkorbácsolt, hűséges eb a maga nyomorúságos óljába – haza.
Csak minél gyorsabb, megállás és késedelem nélkül a távoli, eldugott, kicsi, szegényes pátriába.”

Emlékeim szerint hasonlóan révetegen járt-kelt azon a tájon Mihály is, ahogy Szerb Antal tudta azt. Igen, az Utas és Holdvilág lázas oldalait is újra kellene olvasni. És tudni kellene róluk is mindent!

Kós Károlyról többet meg lehet tudni a Helikon 2014es könyvéből. Kós Károly: Életrajz. A kötet Benkő Samu gondozásában jelent meg.

A rajz a zsögödi Nagy Imre alkotása.

Egy kedves ismerős facebookon megjelent emlékezéséből másolom ide, az olvasunk blogra ezt a gyönyörű anekdotát, azért is, hogy így emlékezzünk Móricz Zsigmond száznegyven éves születési évfordulójára.

(a fénykép a nullahategy.huról érkezik)

,,1977 tavaszán Féja Géza előadást tartott az ELTE Jogi Kar nagyelőadójában, ahová legalább százan szorultunk be. Az előadás Tamási Áronról szólt, de Móricz Zsigmond is szóba került. Féja elmondta, hogy az 1935-ös nemzetgyűlési választások idején Zilahi Lajos azon munkálkodott, hogy a népi gondolat által ihletett magyar írókat összehozza Gömbös Gyula miniszterelnökkel, akit Zilahi reform-miniszterelnöknek gondolt. Villájába hívta Gömböst és az írókat. Ott volt többek között Móricz Zsigmond, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Németh László és Illyés Gyula. Móricz Zsigmond a találkozóra a legelegánsabb pesti étterem étlapjával érkezett, aminek hátoldalára felírta egy szatmári szegényparaszt heti étrendjét. A közvetlen tanú Féja Géza 1977-ben elmondta nekünk, hogy a díszmagyarba szívesen öltözködő "keresztény-nemzeti-úriember" Gömbös Gyula úgy reagált a szegényparasztok heti étrendjének felolvasására, hogy destruktívnak nevezte Móricz Zsigmondot. A szintén közvetlen tanú Illyés Gyula naplójegyzeteiben emlékezik vissza erre. Illyés leírja, hogy az étlap felolvasása után Móricz "ingerlő lassúsággal Gömbösre emelte szemét." Tartott egy rövid szünetet, s mivel senki nem szólt, Móricz ezt mondta: "Így élnek a magyarok". Majd Illyés folytatja: "Gömbös megmozdult nyergében; mérhetetlenül megsértődött." (Feltehetően ekkor nevezte destruktívnak, amire Féja emlékezett vissza.) Majd Illyés Gömböst idézi, aki ezt mondta: "Minket egy fal, egy hideg tér választ el egymástól." Erre Móricz megkérdezte: "Mi az a hideg tér?" A díszmagyar-Gömbös így válaszolt: "Hogy te örülsz, ha rosszat mondhatsz a magyarokról!" Az írók közül valaki (hogy ki, azt Illyés nem rögzíti, lehet, hogy hangzavar támadt, amiből ez a mondat volt a leghangosabb) Gömbös szemébe vágta, hogy Móricz "A LEGKÜLÖNB MAGYAR KÖZTÜNK". Illyés is felcsattant, szó szerint idézi rövid mondatát, amit ő vágott a díszmagyar-Gömbös szemébe: "MINDNYÁJAN BELŐLE ÉLÜNK." Gömbös Gyula nem lehetett egy nagy ész, mert amit Illyés a szemébe vágott, arra úgy reagált, hogy Illyés ezt kénytelen írni a naplójegyzetben: "Azt hitte, Zsiga bácsi fizet minket."

A könyv Móricz Zsigmond kézjegyével a blogszerkesztő tulajdona

A régikönyvek oldalán bóklásztam, mikor észrevettem ezt az eszement árat. Mi ez a hülyeség, méltatlankodtam.

Aztán, hogy keresgéltem, gondolkodtam, kapcsoltam, elmélkedtem, rájöttem, hogy nem is. Legalábbis nem annyira! Vagy mégsem?

(a nevezetes könyv borítója, regikonyvek.hu)

Mi is ez a könyv, mi a története, ki is a szerző? Hogy van ez?

Mikor a címet (Zsuzsika Bergengóciában) magamba felolvastam rémlett, hogy ezt már hallottam. Beugrott, hogy körülbelül egy éve zajlott aukción láttam-hallottam róla. Polcaimon kicsit turkálva a szebb múltú Szőnyi antikvárium aukciós füzetét fellapozva ezt találtam: ,,A legszebb magyar mesekönyvek egyike, egyben a magyar szecessziós könyvművészet kiemelkedő darabja. A meseképeket Kozma Lajos 1917-18-ban, a román harctéren, a gyimesi szoroson túli állásokban, Trotusu völgyében (ez lenne a Tatros, de nekem mbembának sepsiszentgyörgyi székely fiúként egyszerű ez) rajzolta kisleánya, Kozma Zsuzsika számára. A 22 kép eredeti rajzai az 1922. évben a Magyar Bibliofil Társaság nemzetközi mesekönyv- és illusztráció-kiállításán első díjat nyertek. A kétsoros versikék megírására Karinthyt kérték fel. A könyv első magyar kiadását Sacelláry Pál jelentette meg 1921-ben, 500 példányban. 1924-ben németül is kiadták Münchenben. Kötetünk a kizárólag a Kner család és barátaik részére készült magánkiadás 30 névre szóló példányának egyike, Kner Izidor tulajdona volt.”

Az aukción szerepelt könyv kopottas volt, elég rongált, így csak 30 ezer forintról startolt a licit.

Ez viszont a 7 milliós az eredeti, a bőrkötést maga Kozma Lajos készítette, vagyis az illusztrátor maga, a keleti végeken fronton rajzoló, kislányára gondoló jóember. És Karinthy írta hozzá a szövegeket, ugyebár. Ez is számít.

És akkor még nem volt szó arról, hogy ki Kozma Lajos. Igen, illusztrátor, az kiderül, de akkor a háborúk között biztosan ismertebb volt építészként, illetve iparművészként. Pályája elején még Kós Károllyal és körével (Fiatalok Társasága) kereste az építészet útját, nem feledkezve meg a népi hagyományokról (amúgy 1884 júniusában született Kiskorpádon). Párizsban Matisse tanítvány volt, személyesen ismerte Adyt. Ezek a tények talán megfelelően jelzik, hogy könnyen mozgott a művészetek, vagyis különféle szépek között. Nevéhez fűződik sok-sok elegáns villa megtervezése a budai oldalon, de például a Régiposta utcabeli bérház is, például amelyiken Kovács Margit domborműve van - ha valakinek beugrik -, szintén hozzá kötődik. Az Átrium-ház és mozi úgyszintén. És természetesen említeni kell a Napraforgó utcai híres Bauhaus-együttes két lakását is.

Egy új korszak határán halt meg, 1948-ban így nem kényszerült megalkuvásra, elvándorlásra, búra, reménytelenségre.

És akkor még nem volt szó a Karinthy-féle sorokról, a rajzokról és Zsuzsikáról, nem is beszélve Bergengóciáról.

Így néz ki többé-kevésbé 7 milliós könyvünk háttere.

Hogy miért Tersánszky számomra a leg? Mert minden szavában, mondatában érezni az örömöt, az életörömöt, a vidámságot, a könnyedséget. Könnyen írt, mert végtelenül szabadon élt. Ugyanakkor az első világháborúban a fronton harcolt, a nácik érkeztével hihetetlenül határozottan, vakmerően állt ki elvei mellett, az élet mellett, majd pár évre rá Rákosiékkal is tudta éreztetni, hogy egymáshoz az égvilágon semmi közük.

Elmélkedve kicsit még Tersánszkynak a személyiségén, életén talán megállapítható: egy jókora hasonlóság Chaplinnel. Mindenkettejüknek mániája volt a kisember sorsa. Ugyanolyan vidámsággal, ugyanakkor gyakran keserűséggel látták, láttatták az elesetteket. Illetve ugyanolyan gúnnyal, éllel karikírozták ki a hatalmasokat, az erőseket. Nem hiszem, hogy életcél lett volna ez, hanem egész egyszerűen a maguk életét élve nem tehettek mást.

Erdélyből érkezett, azonban igen jól érezte magát a fővárosban, de őt olvasva nem éreztem, hogy ezzel az identitásával sokat foglalkozott volna, azonban azt állíthatom, hogy az ott, Erdélyben megismert figurák, falvak, életek végigkísérték életét.
(kép a pim oldaláról)
Mindhárom bekezdés miatt nagyon könnyen tudok vele azonosulni.

Nagybányán született (1888) Máramarosban, magyarok, románok, zsidók között. Gyermekkoráról itt ír (önéletrajz). Szülei megálmodták a biztos jövőt fiuknak, de Józsi Jenő bizony letért az útról. Hogy mennyire rendhagyó volt az út, amit választott arra kisebb bizonyság a könyv, amelyet a nagybányai festőkről írt. Írhatott volna a már akkor nagypresztizsű festőkről, technikájukról, de ő érdemesebbnek gondolta a helyi kocsma és kávézó életét, az odatévedt angol turista jelenlétét, a fiatalok szerelmi botladozásait, aztán rajzokkal, a nagyok rajzaival (Réti, Szőnyi, Ferenczy Béni, Bernáth,…) illusztráltatta azt és kijött egy könyv (A félbolond), amelyik érdekes, kellemes, de semmi köze a nagybányai festők nagyságához.

Aztán harcolt az első világháborúban az olasz fronton (talán keleten is), írogatott a Nyugatnak, mert bizony felfedezték, hogy tehetséges ember, ez a Tersánszky (Ady írt a Viszontlátásra, drágáról; amúgy a Rekőttes szól még az első világháborúról), de valahogy mégsem illeszkedett és nem illeszkedett be a Horthy-rendbe sem. Akkor sem a kedélyes, mindenfelé csavargó, mindenkivel szót értő, boldogságot kereső Kakuk Marci volt a menő (Kakuk Marci-ciklus, Annuska [1941] a zárókötet), sem Gazsi, aki folyton nyúlpaprikásra ácsingózik (Legenda a nyúlpaprikásról, 1936). A háborúk között írta a Ros(s)z szomszédokat is, a kedves Új legendát és a Sziget a Dunánt is.

A második világháborút már nem harcolta, sem nem svejkeskedte végig, de aki elolvassa a háborús novelláit, írásait (például a poszt végén, Rózsit elsiratom) az megtudja, hogy milyen emberséggel tudott jelen lenni  a hétköznapokban, illetve tudta túltenni magát a szörnyűségeken. A háború után úgy helyezte el magát a vezetők előtt, hogy Rákosi-figuráját alaposan kigúnyolta. Háttérbe is került, de Misimókus ismét előrángatta őt, az élelmes és csupaszív Misi generációk kedvence lett, ma is él vidáman sok-sok jóravaló otthonban. Misi Mókus figurája az, akiről sokaknak rögtön beugrik Tersánszky Józsi Jenő. Különben T nem először adta állatok szájába a nagy igazságokat, illetve a bohócságot és komolyságot: Forradalom a jég között – a blogíró által legzseniálisabbnak gondolt Tersánszky-írás – Pápláppal, a vezérgácsérral, Hápláppal, Sáppogja asszonnyal, Sáppikával és a bukókacsa csapattal és a demokráciával. Ilyen, szintén az állatvilágba oltott könyve a Szerelmes csóka is, de ott például, a kétségtelenül szerényebb  Jancsi, a csacsi is.

(Gink Károly fotója)

A politika, pár éve, kiakolbólította Tersánszkyt (utca formájában) a Déli mellől valahová a kevésbé ismert budai hegyoldalba. Írónk ezzel nem foglalkozik jól érezte ő magát a kocsmákban, azok mellett, a polgári otthonokban, de jól érzi ő magát a szeles, tág, embertől majdnem üres utcácskában is.

És akkor még nem írtunk Terszánszkyról és a nőkről, fejeseiről, Józsi Jenőről és a tornáról, sportról, Tersánszkyról és a zenéről. Fura könyvéről, az angolul megjelent Magyarország Történetéről. A Tanácsköztársaságról. A filmekről, melyeket könyveiből készítettek. Végrendeletéről.

Most pedig bemegyek a polcokhoz, leemelek egy Tersánszkyt, pár napon belül elolvasom és minden jobb lesz közben, majd utána pár napig.

Ilyen sorokat olvashatok majd:

,,Nyáron a kánikulában verejtékezve kutyagolok át a Szabadság-hídon.
A púpjánál elakad előttem egy kocsi.

Többen jóakaratú emberek, nekivetemedünk hátulról és toljuk a kocsit. Amint már ott tart, hogy a bakon a kocsis a szekér fékjét kallantyúzza, le ne rontson a híd púpjának túlsó felén a szekere, mert már felérkeztünk és közben hálálkodik nekünk a segítségünkért… rápillantok a lovára.

Semmi kétség! A ló az én Rózsim. Ott van a sérülés nyoma a nyakán, ott van a farán is. Nem lehet még egy vasderes, hóka, karmantyús kanca két ilyen ismertető sebhellyel más.

Ejnye az irgalmát! Rózsi te, hát átvészelted, átvészeltük mégis a sok borzalmat. Mégiscsak szép az Élet, hagyjuk a csüggedést, az átkot!"

1946

(birtokomba lévő aláírása, mely könnyen tűnhet egy lovag névjegykártyájának, ehelyett az Új legendába firkantott kézjegye)

A misfit history oldalára tévedve jutott eszembe, hogy én egy könyves blogot is vezetnék. :)

Íme, egy 18. századi olvasószék! A könyvtartó alkalmatosság egyértelmű, gondolom, a bal oldalt egy gyertyatartó helyezkedik. Elsőre nem sikerült kiderítenem, hogy ki és hol használta ezt a remek széket, csak annyi nyilvánvaló a leírásból, hogy anyaga mahagóni.

,,Lőttek már olyan karvalyt, melynek csüdjébe szinte benőtt a meggyvágó feje, mert a madár halála után sem engedte el ellensége lábát.”

Az ember csak szeretne a kislányának kedveskedni, jó fej lenni, többet tudni a madarakról, aztán egyszer csak azt hiszi, hogy Hitchcock Alfréd írta a búvár zsebkönyvek Madarak című kötetecskéjét.

De az ábrákat biztos ő vitte be a szerkesztőkhöz:

Láttatok már ennyi gonoszságot? 

(persze, így is a meggyvágóval vagyunk lélekben)

Ugyanakkor persze: Klassz sorozat volt a Móra búvár zsebkönyvek sorozata!

Világbajnokság van, szentgyörgyi gyermekkori barátommal négyévente kötelességtudattal ülünk le, hogy haladjunk a focival. Este volt, nyolc előtt, arra gondoltam mi történt ma, kicsit szomorú felütéssel kérdeztem: Hallottad, hogy meghalt Kányádi?

Kányádi Sándor otthonában, az index fényképén

Néztünk magunk elé egy keveset, aztán egyszerre ugrott be egy majdnem negyvenéves emlék. Lemezhallgatás, bakelit, serceg a tű és valaki magyarul beszél, inkább mesél, szaval az erdélyi, a szentgyörgyi tízemeletesben: „zöld a szárnya, kék a lába, aj, be gyöngyen jár”. Olyan ízzel, élvezettel mondta, amelyet bármikor fel tudtam és fel tudok idézni, pedig legalább harminc éve nem hallottam. Okos, érzékeny, szépen határozott hang volt.

Aztán jött a rongyosra hallgatott Kaláka-kazetta. Az iskola, a jó tanárok, de talán még előbb a környezet jóemberei  mellett, ez a kazetta olyat adott ott, ami kitart azóta is. Zsuzsi lányunk is ebből az anyagból hallja, tanulja mondókái, versecskéi nagy részét. Hogy az éppen Weöres, Móricz, Zelk Zoltán vagy Kányádi, arra tényleg nem kell figyelni. Jó kezekben voltunk, vagyunk, míg őket hallgatjuk, ismerjük, mondjuk, énekeljük.

Múltak az évek, felcseperedtünk, megnőttünk térfogatunkban – ki itt, ki ott – és nem minden nap versekkel telt el. Táncházban találkoztam egyszer vele, úgy tíz méterről láttam, egy teremnyi húsz-harmincéves karéjában láttam ezt a szép öreget, aki nem sajnálta az időt, jól állt neki, mert friss maradt, és mert fiatalokkal volt, mert verseit nem szavalták, hanem énekelték, hogy még nagyobb legyen az öröm.

És akkor váratlanul ismét összefutottunk. Egy ’48-as könyvet fordítottam, életem legszebb munkáját csináltam, mikor otthon járva azt tapasztaltam, hogy bármerre is fordultam meg, egy verset mindenki fúj, különösképp pedig egy sort: „Ott veszett el Gál Sándornak száznál is több katonája”. A Nyergestető című költemény az. A kökösi hídon és a Nyergestető olyan emléket állít… Bár minden történelmi eseményünknek hasonló emléke lenne!

Pesten feltűnt néha ő, néha verse, egy gyönyörű könyv, gyönyörű rajzokkal, mit kolozsvári unokatesťvéremtől kaptam ajándékba: a címe Volt egyszer egy kis zsidó, benne gyönyörű versekkel az erdélyi zsidóságtól. Hallgattuk a Vörös villamost gyermekekkel, szüleinkkel és értettük az életet. Mert ő tudott foglalkozni finnugrokkal is, erdélyi magyarokkal is, anyaországgal is, történelemmel, jelennel.

Kányádi minden itthonié lehet, csak olvasni kell, dúdolni és érezni egy kicsit. Vagy hallgatni.

Ilyen volt Kányádi. Itt Magyarországon itthon, ott Erdélyben és bárhol otthon.

Umberto Eco immár két éve, hogy meghalt, de könyvtárának sorsa még kérdéses. Milánó vetekszik érte Bolognával – pontosabban mondva egyetemeik. Előző mellett szól, hogy gyakorlatilag a híres író életének városa, Bolognában pedig Eco hosszú éveken át tanított.

Leszármazottainak, pontosabban szólva gyermekeinek (Carlotta és Stefano) kevés kikötésük van, mindössze a régi-régi könyvekből szeretnének némi pénzhez jutni (felesége, a német Renate Ramge szintén 2016-ban halt meg, Eco február 19-én). A hatalmas könyvtárnak a körülbelül 30 ezer példányával annyi a kikötés, hogy az az olasz olvasókat szolgálja, vagyis maradjon otthon.

A könyvtár léptékeinek érzékeltetésre itt ez a videó, ahol Eco végigsétált könyvtárában:

Ünnepel és bemutatja termékeit a könyvipar.

Programok az esemény honlapján.

Biztos sok jó program is lesz! :)