A törökországi és szíriai földrengés kapcsán többször eszembe jutott a földrengés, amelyet én is átéltem még kisgyermekként. Már nem is tudom, hogy ennek kapcsán, a korábban elmesélteket mesélem tovább vagy a tényleges emlékeimet. 1977 volt, március 4.

Szüleim a 80as években többször meséltek egy kisfiúról, aki a földrengéskor Bukarestben volt és ott halt meg. Egy könyvről és hogy a szülei írók voltak. Egy öngyilkosságról is hallottam. Kicsit összekveredett már akkor minden, de azóta végképp!

A napokban Kolozsvárról elhozták az emlegetett könyvet, pontosabban, annak új kiadását és megpróbáltam utánaolvasni ennek a történetnek. Illetve lányommal elolvastuk a könyvet, a Kobak könyvét.

KI volt Kobak?

Hervay Gizella és Szilágyi Domokos gyermeke volt, akinek szülei elváltak. Édesapja 1976ban öngyilkos lett. A nagyszerű költőt besúgásra kényszerítették, ami alighanem olyan élethelyzeteket szült, melyeket csak magával meghasonulva tudott megélni. Édesanyja, Hervay Gizella bár Makón született, Zilahon végezte a középiskolát, majd a Bolyain végzett magyar szakot. Költőként dolgozott, magyar tanárként, többek között az Ifjúmunkás szerkesztőségében is dolgozott. Válása után, 1976ban, Magyarországra költözött. Fia, Attila, vagyis Kobak a földrengéskor édesanyja barátainak lakásában volt Bukarestben. Ott érte a halál.

Azt ntf.hu oldal édesanyjának egy öninterjúját közli:

„Tizenöt éves korára négy nyelven olvasott a halakról. Csak a halak érdekelték már. Nyaranta elment a nagybátyjához, aki halbiológus volt. Csavargó kedvű fiatalember. Járták az erdőt Sepsiszentgyörgy mellett. A nagybátyja egyik napról a másikra vírusos agyvelőgyulladást kapott, meghalt. A fiam ott volt. Elvesztette a nagybátyját, elvesztette a halait is. Rá néhány hónapra az apja sírja szélin állt. Engem oda sem mertek engedni. Akkor csináltattuk az útlevélfényképet. Indultunk volna Magyarországra. De — Istenem! — csak én jöttem. Úgy volt, hogy a fiam jön utánam. Április negyedikén kellett volna megérkeznie, március negyedikén volt a földrengés Bukarestben. Nézd meg az útlevélfényképét! Iszonyat a szemében. Nem tudom életem végéig megbocsátani magamnak, hogy nem hoztam magammal a fiamat.”

1982 júliusában ő, Hervay Gizella is öngyilkos lett.

Nagyon nagy és nagyon kellemes meglepetés ért, amikor felfedeztem Lóránt Attila könyvét, az Indiánokat!

National Geographic, tehát garantáltak voltak a gyönyörű fotók, és ezeket megkaptam! A szöveg viszont legalább ugyannyira lenyűgöző lett. Nem képaláírások ezek, hanem a szerző érzékenységének, tájékozottságának, alaposságának bizonyítéka. Le a kalappal!!! Az biztos, ha a Lóránt Attila nevet látom, akkor tökéletes nyitottsággal fogok sasolni.

Az Amazonas és az Andok indiánjairól mintegy 300 oldalon, hogy többet megtudj a különböző törzsek fülbevalóiról, az Andokban termesztett krumpli tartósításáról, a Mézünnepről, cipőikről, a Titicaca-tó népeiről, Cuzcóról, a spanyolos kalapokról,..., mielőtt a műanyagvilág őket is végleg elnyeli.

Amúgy a pityóka, a könyvbe vetett erőfeszítés megértése, a megmentés vágya miatt többször eszembe jutott Orbán Balázs, kinek február 3án volt születésnapja! (Székelyföld leírása, ugyebár)

Lóránt Attila méltó örökös!

A könyvek olvasásához hasonlítható öröm az a sok-sok különös, furcsa, érdekes, rendhagyó életrajz megízlelése, felületes megismerése, amelyek egyre csak jönnek szembe.

Legutóbb a Stradivariról szóló könyv szerzője, Szántó György alakja tűnt fel körvonalaival. Olaszórán merült fel a hangszerek hangszerének, a Stradivarinak a neve. Én pedig elgondolkodtam, hogy vajon született-e könyv magyarul erről a csodahangszerről, történetéről, erről az italikumról. Gondoltam, ha igen, akkor előbb megnézem ki írta azt a könyvet, miért is hiteles vagy hiteltelen, de legalábbis gyanús emberem. Így jöhettem rá, hogy ha nem találkozom ezzel a névvel, ezzel az életúttal, akkor kevesebb maradok.

Szántő György a Lugoson (Erdély) kezdett iskola után építésznek készül, de az első világháború áthúzza számításait, a fronton homloksérülést szenved, ami után jobb szemére megvakul. A festészet irányába mozdul, majd Bécsbe megy orvosi kezelésre, de rövid időn belül elveszíti bal szemének is a világát, így nem tudja folytatni kolozsvári díszlettervezői munkáját. És különös módon innen indult el Szántó György (1893, Vágújhely-1961, Budapest) élete. 1921ben összeköti életét Brandeis Adéllal, aki haláláig segítőkeze lesz életében, munkájában.

Szántó sok-sok regényt írt, azonban irodalmi tevékenységének lenyomata az Erdélyi Helikonhoz való tartozása,és nyilván 1959es József Attila-díja úgyszintén. Azonban tudvalevő, hogy budapesti otthonuk irodalmi szalonként is élt sokak számára.

Gyermekként, vagyis nagyon rég talán olvastam Esze Tamás talpasai című regényét, talán hallottam A földgömbről. Most olvasom, hogy A fekete éveim vakságának történetéről szól. Belátható időn belül elkezdem a Stradivarit, akkor majd visszatérek erre a különös sorsú szerzőre.

Szántó életútja annyira meglepett, hogy nem tudtam nem megírni a 90 százalékban wikipédia-anyagból álló posztot.

Soha nem gondoltam volna, hogy Szerb Antalt olvasgatva Moldova György egyik hőséig jutok. Pedig így történt!

Szerb Antal zseniális novellájban a ,,Gondolatok a könyvtárban" egyik sorában (a vége felé) szerepel Hany Istók neve. ,,Akit kihúztak a Fertő-tóból és már úszóhártyák nőttek a kezén és elfelejtett beszélni. Hany Istóknak hívták."

Aki olvasta Moldovától a Ferncvárosi koktélt, az nem tud nem asszociálni a legendás Istókra, a vizek királyára. Moldova persze H. Kovács szájába adja a törénetet belekeveri a Fradit, a 8888as italboltot. Moldova szerint Istók egy hansági tóból (Innen a Hany név!) érkezett.

És igen! Volt egy ilyen történelmi figura, egy 1749. március 17én Kapuváron megkeresztelt nehézsorsú kisfiú, egy árva, akit az Eszterházyak fogadtak be kastélyukba. A wikipédián olvasom, hogy Jókai a Névtelen várban ír róla, ő költi tovább a figurát.

Többen is egy korabeli visszaemlékezést idéznek: ,,A fiú mezítelen volt, puszta füvet, szénát és szalmát falt, nem tűrt ruhát és ha embert pillantott meg, azonnal a vízbe ugrott, és úgy úszott, mint a hal. Majd egy évig élt a várban, megette már a főtt ételt, viselte a ruhát és külsőleg is emberré kezdett válni. Alkalmasint a vártól nem mesze folyó Rábába ugrott és leúszott a Hanyba. Meg se találták soha többé."

Szóval, innen merített Szerb Antal és Moldova.

Ott járunk valahol a hiedelem, a fantázia, a legenda, a valóság, az álom határán.

Tiziano Terzani hihetetlen mi mindent látott és mindezt nagyszerűen el is tudja mesélni. Bejárta Kínát - gyermekei kínai iskolákba jártak még a 80as években -, Indiát, Vietnamot, Thaiföldet. Újságíró volt (nem dolgozott olasz újságnak, főleg a Spiegelnek írt), a legkíméletlenebb helyzeteket is látta, de talán még nagyobb szerencse, hogy volt benne egy spiritualitásra fogékony én is. Amúgy a történelem iránt úgyszintén.

Volt Tibetben olyan helyeken, ahol kínai hatóságon kívül senki nem járhatott, volt része kínai besúgóktól nyüzsgő hétköznapokban, Laoszban, Vietnámban a dzsungelt járta a halál gyakori árnyékában, láthatta az indiai nyomort és szellemi magasságot. Sok helyi szokást elmesélt, értelmezett.

A módszer szerintem nagyszerű volt: fia három hónapon át kérdezte apját életéről, szépen végigzongorázva azt a a toszkán gyermekkortól (a részletre vásárolt hosszúnadrágtól) az ázsiai élményeken át a lelkében zajló folyamatokig.

Ez a három hónap egybeesett a rákos beteg apa elmúlásával, ami nyilván szenvedés, sok fájdalom, de mégis egy egészen emberi megközelítés, ami sokaknak talán váratlan lehet, de mégis egészen békés, elfogadó, megértő.

Pár perce olvastam, hogy a könyv magyarul is megjelent.

Olasztanárként van egy tervem! PROJEKTEM! :) Budapesten, egyelőre három helyszínen, sétákat tervezek,,...) közben beszélek olaszul, ha kell magyarul!

Többször volt igazán apró visszaigazolásom, hogy talán jó lesz, amit csinálok. Legutóbb a tegnapi séta előtt igazán szép pillanatom volt, mikor kapcsoltam, hogy Luigi Ferdinando Marsigli ügyében ott van segítségül Háy János is:

,,Mikor pedig másnap Marsigli gróf végigjárta a várat, elkeserítő kép tárult elé: felkoncolt tetemek feték sűrűn a romokat, s volt belőlük az omladékok alatt is bőségesen, a Mátyáspalota darabokra hullva, szétronott falai közt Corvinák lapjait tépdeste  a szél, s az is romokban hevert, amit a török építtetett, a 23 mecset, a kilenc melegfürdő, a huszonkét sütőház, s azok a népkonyhák is, melyek a szegények etetésére készültek. De feltúratott a város környékén is minden, sem ép ház, sem ép gazdaság, műhely nem maradt. A földek is mind agyontaposottak, a négyezer szőlőskertről már csak az emlékek vallhatnak. Minden elpusztult a moszlimvilágból, s hihette e bárki is, hogy valamely keresztány civilizációnak adja át a helyét, amikor a sarcoló jajkatonák inkább voltak hasonlatosak a vérszomjas állatokhoz, mint Krisztusurunk eilági követeihez.
Aki hős volt ebben a háborúságban..."

Háy János: Dzsigerdilen (A szív gyönyörűsége), Palatinus, 1996ban írta Háy az eredetit, írja a wikipédia, 2600 forint.

Ha gyermekszáj, akkor Marcello D’Orta és Én, reméljük, megúszom! Sok-sok olaszosnak egyből jön jónéhány poén az arzanói gyerekektől: Genova tanúi, a papagáj, aki szabad lett, Maradonának hála, a francia arzanóiak,… Váratlan helyről gazdagszik az idézhető gyermekszájkincs. Szülővárosom, Sepsiszentgyörgy íróinak riportkönyvét olvasgattam (Bővízű patakok mentén, Kriterion, 1972), mikor a nagyszerű költő, Farkas Árpád (1944-2021) írását olvastam.

Újságíróként az osztályfőnök engedélyével faluról, városról faggatta a székely gyermekeket.

,,Engem édesapám egyszer elvitt Brassóba. Ott az utcán rengeteg fagylalt van, mégis mindenki siet. Nekem az tetszett a legjobban, hogy nálunk az emberek örökké a mezőn vannak, itt pedig mindenki az utcán, s hogy nagyon sok fagylalt van. Én nagyon szeretnék városon élni.”

,,Én jártam kirándulni Szinaján, ahol a király házába csak posztópampóban lehet bemenni, s minden aranyból van, és nagyon szép. Leginkább megragadta a figyelmemet, hogy Bukarestemben a múzeumban a medvék és nyulak  és kilgyók és madarak mind meg voltak dögölve. Én mondtam a tanító bácsinak, hogy én nem szoktam soha elvenni a tojásokat a fészekből, s a mi szertárunkban miért nincs döglött medve is, mire ő mondta, hogy ezek országosan, tudományosan ki vannak tömve, amit én meg is értettem.”

,,...Mi öntudatos pionírokhoz méltőn, kettes sorban mentünk az utcán, hogy ne üssön el semmi. Mindigvigyáztunk arra, hogy ne lökjük fel a bácsikat és néniket hascúrozásunkkal. Mindenütt épült az ország, ezért nagy büszkeség öntött el..."

,,Én azt szeretném, hogy a falunkban nagy-nagy házak épüljenek, hogy minden helyről látszódjék a mi falunk. Én varrodába lennék, s mikor jönnék haza látogatóba, akkor föntről édesanyám integetne. Mert minden ház tetejére veteményest is tennék.”

Így! :)

Volt, gyermek, ki csak annyit jegyzett fel, hogy előző nap hiányzott az iskolából.