Gyanús, nem fog soha kiderülni, hogy a könyv keltett bennem akkora hatást vagy csak a film (hosszú évekkel azelőtt olvastam, hogy Steve McQueent láttam volna).

Az viszont tény, hogy hosszú-hosszú éveken át álmodtam (egészen konkrétan) Pillangóval, pontosabban azzal a Pillangóval, amelyik csak menekül, egyre csak menekül, fut, rohan, el, küzd, menekül, aztán a végén megmenekül.

Menekülni - ha kell eszelősen is -, az elől, ami nem tetszik nekünk és tisztelni azt is, aki mindent meg tud szokni. Ő is ember. És lehet, hogy ő is bennünk lakik.

Egy nagy menekülés története a guyanai büntetőtelepről, abból az időből, amikor a tetoválásnak még volt értelme.

Go Pillangó! Hajrá Pillangók

Egyed Ákos neve, elsősorban ezen könyv által, fogalom volt és fogalom Székelyföldön. Tisztelik őt történészek és minden székely, akinek fontos szülőföldje. Sok otthoni embernek ez a könyv a polcon identitást jelent!

Hogy szerencsém volt vele találkozni és dolgozni, segítséget kapni tőle, az számomra örök élmény. Tudás és szerénység, felfoghatatlanul munkabírás. Egy példa!

77 éves volt, mikor Ákos bácsi Kolozsvárról Pestre érkezve felajánlotta a lehetőséget, hogy kérdéseket tisztázzunk a könyvem kapcsán, ,,Kedves - mondta nekem -, holnap 6 és fél 7 között tudnánk találkozni, beszélgetni,"

Mondtam, hogy ideális időpont estefelé találkozni, hiszen akkor szabad vagyok, a napi teendőkön már túl.

Reggel 6ra gondoltam, mondta, hiszen 9kor Debrecenbe kell mennem előadást tartani az egyetemen.

Látom, hogy november 25én lesz születésnapja! Isten éltesse egészségben!

Milyen állatokkal lepték meg Mátyas királyt, milyen halakat fogtak ki a Dunából, kik zenéltek Beatrice kiralyné csepeli nyaralójában, mennyi idő alatt jutott a kocsi Budáról Bécsbe?

Egy hihetetlen könyv elképesztő - könnyed stílusban írt - tartalommal, sok gyönyörű fenyképpel

,,…Szent Máté elhívatása hátteréül a saját pincém szolgált. A jelenet a pénzváltók házában játszódik le, a baloldalt ülő Mátéként magát a bíborost festettem le, a segédeiként pedig jómagamat, Leonello Spadát, Fabrizio Crescenzit és Antoniót. Jobb felől a sötétben megjelenik Krisztus és Szent Péter, hogy elhívják a szentet Isten szolgálatába. Minden munkám közül ez a festmény töltött el a legmélyebb gyönyörűséggel.

Mert itt ebben a sötét pincében, ahová csupán a lépcső tetejéről hatolt be némi világosság, Krisztus alakjával, aki parancsra emelt kezével sürget és áldást oszt, Szent Péterrel, aki jóformán csak árnyékként vezeti Urát, és Szent Mátéval és szolgáival, akik pompás öltözékükkel tárják föl földi gazdagságukat – pontosan véghez vittem azt, amit akartam: bemutatom a világot teljes ifjonti pompájában és Krisztust isteni mivoltában és amint e kettő elválaszthatatlanul összekapcsolódik.

Egyik este felkértem a bíborost, jöjjön le a pincémbe, és üljön modellt Szent János alakjához. Megmagyaráztam neki, hogy szükségem van rá, nem tudok festeni, csak ha előttem a modell.

- Lefesthetsz engem itt is – mondta – nem kell azért lemennem a förtelmes pincédbe.

- A helyszín mégis a pince – magyaráztam türelmesen –, a megvilágítása nem olyan, mint e fogadóteremé. Nemcsak eminenciádat kell lefestenem, hanem a levegőt is, amely körülveszi.

Mondott még jó néhány kifogást, fölajánlotta, hogy leküldi egyik papját, aki távoli rokona, és némiképp hasonlít rá, aztán értésemre adta, hogy nyilván elment az eszem, ha nem találok nála jobb modellt Szent Márk alakjához.

- Valószínűleg aztán arra kérsz – folytatta –, hogy vessem le a taláromat, és öltsem magamra azokat a különös ruhadarabokat, amelyekben a fiúk díszlenek a festményeden.

- Eszembe nem jut – feleltem –, hiszen csakis főpapi díszben látom jól eminenciádat. Úgy festem le ahogy van, csupán az arcát, azután – folytattam alig hallható hangon – szükségem lesz majd eminenciádra Krisztus ábrázolásához.

Először meghökkent, aztán fölcsillant a szeme örömében, aztán zavartan, elképedve nézett rám.

- Erre teljességgel méltatlan vagyok – mondta.

- Engedje meg eminenciád, hogy legalább ezt én bíráljam el – válaszoltam.

Este hét óra tájban érkezett, és éjfélkor még javában festettem, Krisztus képmása számára teljesen mozdulatlanul állt három óra hosszat, aztán talán húsz percig pihent, mielőtt leült az asztalhoz, hogy lefesthessem mint Szent Mátét, Fabrizio Crescenzi és a szép Antonio között. Az utóbbi kettő portréját még csak fölvázoltam, hogy később dolgozzam ki. Vázlatnak nevezem, holott mások ezeket kész festménynek mondanák, hisz ecsetem megörökített mindent, ami lényeges.

A bíboros igen barátságos volt, különösen Leonello Spadát tüntette ki, kérdezősködve, miket fest, aminek örültem. Vízzel hígított bort ivott, de a testtartásán nem változtatott. Giorgio, aki némi ügyességre tett szert mint lantjátékos, zenével szórakoztatta. Így múlt el az éjszaka. hajnali három óra felé kezdett bólogatni, feje – ezüst szakállas, csodás feje – előrebukott, majd egy rántással ismét fölegyenesedett.

- Meddig tart még, Michelangelo? – panaszkodott, de szemernyi bosszúság sem volt a hangjában.

- Már csak néhány percig, illustrissimo.

.- Fogd rövidre azokat a perceket, fiam – kérte, és további percekig tartotta még magát.

Csakhamar kezdett lassan előredőlni, míg végül az asztalra hanyatlott a feje. Mélyen aludt már, Lefektettük az ágyra, és noha Giorgio harsányan muzsikált, nem ébredt fel tőle.

Kioltottuk a lámpásokat, az ágynál őrködtem fölötte, és mire kivilágosodott, elaludtam mellette.

Így festettem meg Szent Máté elhívatását. A későbbi évek során a bíboros gyakran a szememre vetette, amiért ébren tartottam azon a hosszú éjszakán. Olykor, ha egyedül vagyunk, így szólított: ,,hálótársam, Michelangelo”. És néha elment teljesen egyedül a franciák Szent Lajos-templomába, tűnődve álldogált a festmény előtt, amelyen ő volt mindkettő: Szent Máté és Jézus Krisztus.”

Apukám azt mondta: ott otthon (Szentgyörgy, Székelyföld), itt itthon! És valóban Budapest otthonom lett. Örülök, hogy ebben a városban élhetek, járhatok, bringázhatok, gyönyörködhetek.

Rendszeresen van megbámulható épület, tér, részlet. És ha többet szeretnék valamiról tudni, ott van Török András könyve.

Hihetetlenül adatgazdag könyv, valami olyan szenvedéllyel megírva, hogy minden egyes betűjéből süt a városunk iránti szeretet, tisztelet!

+ Fényképek, rajzok, rajzolt térképek!

Hódolat BP! Hódolat TA!

A focimániám már rég szárba szökkent, a labda világa hosszú-hosszú órákra rám telepedett, esélyt sem hagyva másnak, amikor ezt a könyvet is felhajtotta nekem édesapám.

Sok órát eltöltöttem minden egyes oldal fölött. Áhítattal olvastam, hogy a legnagyobbak: Beckenbauer, Law, Jasin, Fritz Walter, talán Pelé is, milyen hódolattal beszélnek korszakalkotó csapatunkról, az Aranycsapatról.

A Puskás hazatérésekor készült fényképek mélyen-mélyen beivódtak, a könyvbeli párbeszédekből nyilvánvaló lett, hogy Öcsi (bácsi) mekkora figura volt, mekkora lókötő, zsivány és hogy barátai mennyire szerették őt. És tisztelték tudását, zsenijét.

De ami érzelmileg a legjobban hatott rám, az a tragédia volt, a berni 3-2 rádiókrónikája. Az írásban közölt élőbeszédet újra-újra és megint újra és újra elolvastam, mert nem akartam elhinni, hogy elvesztettük.

Úgy éreztem, ha újraolvasom, akkor megnyerjük!

Azóta inkább a csak a okokról beszélek egy barátommal, ha látom őt. Török Péterrel ma is, ha találkozunk szinte biztos, hogy a téma is felmerül. Szinte mindig tud egy újabb titkot elmesélni és lehet vívódni, őrlődni.

Köszi foci mindent, amit kaptam tőled!

Sajdik Ferenc rajzai korán szívemhez nőttek. Nem Gombóc Artúr miatt, nem a Ho-Horgász miatt – Ceausescu nem engedte át őket a határon –, hanem az olasz tankönyvem figurái miatt.

Derű, derű, derű és fantázia, ez az, amivel találkozunk, ha megnézzük a váci Sajdik-gyűjteményt, ott a főtér egyik sarkában, a Pannónia Házban.

Kislányommal másfél-két órát néztük, az amúgy állandó, kiállítást – neki ott volt videón, babzsákról Pom-Pom is.

A kötelező figurák mellett, a rajzokon voltak meglepetésvendégek is számomra: Makovecz, Kossuth, a gödi szurkolók, amint összetűznek a váciakkal,… Hihetetlenül kedvesek voltak közismert verseink a Sajdik-rajzok kíséretében.

Köszönjük Vác! Köszönjük Sajdik Ferenc!